Hazudott itt miniszterelnök, miniszter, államtitkár és minisztériumi osztályvezető évek óta folyamatosan, nem beszélve a kormányszóvivőkről. De Fillentője csak egy volt Magyarország kormányának!
Régóta nem látták a Parlamentben, ezért mindenki fölvidámodott, amikor egyszer csak ott ült a büfében. Képviselőfánkot majszolt, extra porcukorral. Egyszerű földszínű öltönyben, kék nyakkendőben, szögletes, fémkeretű szemüvegben, a melegben fölpuffadt fejjel. Riadtan nézett a feléje rajzó képviselőkre, de mire odaértek hozzá, már mosolygott.
– Stockholmban voltam, átvettem a közgazdasági Nobel-díjat, amit az egyedülálló költségvetési modellemért ítélt nekem a Svéd Tudományos Akadémia. Az indoklásban az szerepel, hogy bebizonyítottam: új alapokra helyezhető az államok költségvetése, ha nem aprólékos, de a lényeget elfedő számításokra alapozzuk, hanem beleírjuk bátran a kívánságainkat. Mert létezik az önbeteljesítő jóslat, nagyobb az ereje, mint hinnénk…
A képviselők tátott szájjal hallgatták. Odakint zsongott a június, az akácvirág és az olajfák illata bódítóan beáramlott a Parlament díszes boltívei alá. A kőszobrok is ellágyultak…
– Szóval, átvettem a Nobel-díjat, azután édesanyámnál pihentem Kuszaszem-pusztán. Minden reggel lágy kenyeret ettem, frissen fejt, habos tejjel… Édesanyám tehénkéjét én fejtem meg…
– Úgy hírlik, nem is anya szülte – suttogta egy kormánypárti képviselő, és párás lett a szeme.
– Megfejted ám, de nem a tehenet, hanem az embereket! Azokat érted te fejni! Még hogy tehénke! – replikázott egy ellenzéki.
– Nem is nyár elején adják át a Nobel-díjakat!
– Az enyémről sokat vitatkoztak. Mert módszerem még nincs benne a tankönyvekben.
A képviselők megbocsátón legyintettek. Szerették a nemzetgarázdálkodási minisztert, pártállásra való tekintet nélkül. Tudták, hogy notórius nagyot mondó, tudták, hogy tódít, mégsem haragudtak rá. Mindenki csak Fillentőnek nevezte. Nem volt fullánkja ennek az elnevezésnek, inkább kedveskedésnek hangzott: „No, gyere Fillentő, meghívlak egy kávéra!”
Az adventi időszakok voltak a legszebbek. Ilyenkor dúlt a vita az ország következő évi költségvetéséről. A számokkal mindig baj volt, mindig hiányzott valahonnan valamennyi. De az álmok csodásak voltak! Kétszázezer új munkahely – sorolta Fillentő –, egymással versengve új üzemeket építő külföldi vállalatok, erős középosztály, a Kanári-szigeteken és Thaiföldön telelő kisnyugdíjasok. Elrugaszkodás, majd emelkedés… Már nem vagyunk a német gazdaság emlőin! A siker persze még nem látszik, de a fölfelé emelkedő repülőgép is meg-megbillenhet, attól még nem kell begyulladni…
– Ha már itt tartunk, hova szállt el a MALÉV? – rikkantotta egy szemtelen ellenzéki. Fillentő lassan leemelte orráról a szemüvegét, eltartotta magától fél száránál fogva, mint egy döglött szöcskét, és bánatosan ránézett a képviselőre, mintha azt mondaná háborgó óceánszürke szemeivel: „Ezt érdemlem én?”, de azután nem szólt, csak a fejét ingatta.
Nagyon tudott szenvedni a rossz hírektől. Ha végül a számok nem azt mondták, amit előre eltervezett. Ha az általa megálmodott három százalékos szédületes gazdasági növekedésből végül két százalékos visszaesés lett. Ilyenkor napokig, hetekig nem mutatkozott, állítólag a tihanyi remetebarlangok egyikében elmélkedett, de van aki Máriapócson látta együtt könnyezni Szűz Máriával, mások meg Bécsben a Mariahilfer Strassén.
Amikor végre előkerült, már megint volt egy története. Hogy a számokat a bal agyfélteke dolgozza föl, a fantázia, a merész elképzelések viszont a jobb agyféltekében keletkeznek, így átmenetileg lehet a kettő között disszonancia.
– Mi ér többet? A pillanatot megragadó, gyorsan változó számsorok, vagy a hosszú távú tervek, az, hogy mi lesz három, nyolc vagy éppen húsz év múlva? – kérdezett vissza az őt kérdező újságírótól. – Itt egy erős, sikeres nemzet születik a kezeim alatt, szinte a semmiből!
Leginkább azokért a mesékért csodálták, amelyek olyan biztosan futottak a távolba, mint egy rendező pályaudvar vasúti sínjei: látszólag összegabalyodva, de váltók tucatjain át végül minden sínpár eljutott valahová.
– Új erőközpont születik Európában – mondta a fejüket rémülten behúzó újságíróknak. – A Budapest–Pozsony–Prága–Krakkó erőtér kisugárzása egyre erősebb lesz, meglátják, nemsokára az elemzők iránytűit is eltéríti a London–New York iránytól, ahogyan Magnyitogorszk vasérctömege fordítja el az iránytűket az Északi-sarktól. Ezen a ret-ten-tő-en e-rős – és itt összeütögette ökleit – erőtéren belül a vezető erő Magyarország, hiszen itt kezdődtek azok a változások, amelyek eleinte drámaiak voltak, mert elképzelhetetlenek voltak, de amelyek végül kirántják majd egész Európát a kilátástalanság ördögi köréből. Olyan jövő előtt állunk, amelyet csak a legmerészebb művészek képzeltek el eddig, ők is csak viccesen – jó példa erre Örkény István írása. Mert ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, több kell, mint írónak lenni – nézett Fillentő az újságírókra, és szemüvegén kékes-zöldes-vöröses fények villóztak.
Hogyan képzelte Örkény István? „Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a »magyar« szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. »Magyarni« franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: »Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.« És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: »Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és...« (Itt egy csúnya szó következik.) Más példa: »Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik« (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: »Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a Csak egy kislányt húzza a fülembe.«” (Részlet a Nézzünk bizakodva a jövőbe című egypercesből)
Egyszer fura öltözetben jelent meg a Parlamentben, kockás térdnadrágban, vastag, barna harisnyával, bakanccsal, könnyű ingben, bőr felsőben, mintha szafarira készülne. Kezében hatalmas lepkefogó hálót lóbált.
– Mi történt Fillentő? – kérdezte maga a házelnök.
– Ti csak vitassátok meg az új nyugdíjtörvényeket, nekem most fontosabb dolgom van – hadarta Fillentő.
– Jelmezbálba mégy, vagy már ilyen komoly a helyzet, hogy álcáznod kell magad az emberek előtt? – kacagott néhány ellenzéki képviselő.
– A keleti határra megyek – mondta Fillentő kissé lekezelően, hogy az ellenzék még ennyit se tud. – Fülest kaptam, hogy mostanában húznak el Magyarország fölött a Kínából Európába visszatelepülő vállalatok… Már nem fenékig tejfel nekik Kína, nőnek a munkabérek, romlanak a körülmények, szóval egyre többen veszik az irányt Európa felé, hát gondoltam, elkapok néhányat, hogy itt legyenek… Ezek a vállaltok munkahelyeket teremtenek majd, új munkakultúrát honosítanak meg, és a magyar államnak fizetnek adókat, járulékokat.
Több képviselőnek leesett az álla: „hogy mire képes ez a Fillentő!”
Néhány hétig megint nem mutatkozott. Amikor ismét ott ült a parlamenti büfében kávét kavargatva és Lágymányosi hidat majszolva (mert időközben a kormány döntésére névcsere történt a habos-túrós sütemény és egy Duna-híd között), az egyik képviselő huncutul megkérdezte:
– Nicsak, Fillentő! Hány gatyagyárat fogtál?
Fillentő nem neheztelt. Intett a röhögésre kajánul kész képviselőknek, hogy jöjjenek közelebb.
– Nem hittétek tán, hogy hálóval vadászok cégekre?! A varázslatos Keleten jártam. Elintéztem, hogy a horezmi sah palotája udvarán magyar bor folyjon a gyémántkútból, és eladtam a mohamedánoknak tízezer hektoliter tokajit! A legjobb évjáratot. De ez egyelőre titok – csücsörített az ajkaival –, mert a horezmiak nem tudják olyan könnyen átírni a Próféta parancsait, mint mi az alkotmányunkat. Ha majd kiveszik szent könyvükből a borivás tilalmát, bejelentjük a nagy üzletet.
Teltek-múltak az évek. A Statisztikai Hivatal egyre komorabb adatokkal állt elő. A magyarok Európa koldusai lettek. A tehetősebbek karácsony táján Romániába, Szlovákiába és Szerbiába utaztak, hogy legalább megcsodálják a díszes kirakatokat, a szegényebbek karácsonyaiba pedig visszatért a Móra Ferenc-novellák hangulata: kiskanalakat, ezüstpapírba csavart diókat aggattak a fenyőfára. De fára is keveseknek futotta.
A Parlamentben pocsék volt a hangulat. A képviselők már nem mertek haza menni, éjszakánként reszketve figyelték a színes ablaküvegeken táncoló gyertyafényeket… Nem értették, miért nem dobja be valaki kővel az ablakokat, miért nem tör rájuk a nép. És amikor a feszültség már elviselhetetlenné vált, amikor egyesek már pisztolycsövet dugtak a szájukba, s behunyt szemmel azon fantáziáltak, mekkorát fröccsen majd „a nagy durr”, megjelent Fillentő. Egy óriásplakát méretű összecsavart papír volt a kezében, s már messziről hadonászott: gyertek kishitűek, nézzétek, csodáljátok! Szétterítette a papírt a parlamenti biliárdasztalon, a képviselők pedig körbeállták, nézték.
– Fényes jövő előtt állunk, itt a bizonyíték! – mutatott tömpe ujjaival a papirosra. A képviselők pedig lélegzetvisszafojtva olvasták a cirkalmas betűs címet: „Tesz-vesz ország”.
A papíros valóban Richard Scarry könyvére, a Tesz-vesz városra hasonlított, amelyet minden gyerek ismert szerte a világon. Éppoly bájosan primitív rajzok és a humort komolysággal elegyítő magyarázó szövegek voltak Fillentő művében is.
Egy nagy térkép közepén terpeszkedett Magyarország, körbevéve feliratos táblákkal: „Adóparadicsom”, „Itt mindenki dolgozik”, „Büszke, öntudatos nép hazája”. Az országra vidám, sürgő-forgó embereket rajzolt Fillentő. Egy kiegyenesedett, bakancsos földigiliszta, Bicebóca apó, az eke szarva mögött ugrált, szájában a szövegbuborék: „Rehabilitáltan, újra nő a lábam, mindig erre vágytam!” A szántóföld szélén kisunokája, Zöld Ubi integetett neki! A marhafejjel ábrázolt közmunkások nyálat csorgatva, kérődzve emeltek kalapot Országjáró Kövérapónak, aki partvisfejű volt és éppen a sarki fodrászatba tért be. Fogadalomból növesztette sörtéit egészen addig, amíg magyar földön a foglalkoztatottság el nem érte a 70 százalékot. A rókaszerű Simlicska bácsi a soktornyos, vekkerórás Országházába igyekezett serényen, hóna alatt paksamétával, amelyen ez volt olvasható: „Közbeszerzési pályázat”. Az Országháza dísztermének ablakát kitárva oroszlántestű, szamárfejű alak integetett neki: ő kormányozta az országot.
Az országhatáron túlról Knédli apó és Polka testvér olvasták irigykedve Tesz-vesz ország titkát: egyszerűség, innováció, szigorú oktatás, versenyképes bérek. Kezükben magyar állampolgársági kérvényt szorongattak.
Nem sorolom tovább. A képviselők napokig böngészték a biliárdasztalra kiterített papírost, a kormánypártiak elismerően hümmögtek, az ellenzékiek elkeseredetten vinnyogtak, mert Fillentő ezúttal valóban tökéletest alkotott.
Egy szép napon ennek is vége lett. Már nem lehetett letagadni, hogy a világ kilábolt a válságból, új gyárak nyíltak, az emberek dolgoztak, utazgattak, szórakoztak, vásároltak. Magyarország azonban még mindig Fillentő biliárdasztalon heverő papírlapjánál tartott. Az abból vett képek és szövegek töltötték ki a közszolgálati hírműsorok gazdasági témáit.
Nem volt mit tenni. Döntés született a legfelső helyen: Fillentőnek mennie kell. Az elmúlt időszakban mégis csak ő volt a felelős gazdasági miniszter.
A képviselők a Parlament hosszú folyosóján látták utoljára, szembe jött velük, két kezében nehéz aktatáskákkal.
– Még bekaptam volna egy képviselőfánkot, kávéval, de a büfé zárva volt – mosolyodott el. – Keletnek megyek, képzeljétek, feleségül veszem a horezmi sah lányát! Gyöngyház-palotában élünk majd, és a sah nekem adta fele királyságát meg az összes olajrészvényét!
A képviselők nem szóltak. Tudták a valót: a Nagyfőnök elajándékozta Fillentőt a horezmi sahnak. Háremőr lesz a sah udvarában. Azt pletykálták, kiherélni se kell, a megfeszített munka megtette a magáét.
– Légy boldog Fillentő! – nyögte valaki, és sokuknak könnyes lett a szeme, pártállástól függetlenül. Mert hazudott itt miniszterelnök, miniszter, államtitkár és minisztériumi osztályvezető évek óta folyamatosan, nem beszélve a kormányszóvivőkről. De Fillentője csak egy volt Magyarország kormányának! Fölemelte az aktatáskákat, és elindult a hosszú folyosón a képviselők szétnyíló sorfala között. Szemüvegén varázslatos fények csillogtak: a Tejúton vágtázó Csaba királyfi lovának patája alatt szikrázhattak így a csillagok.
