Vadasparki tanulság
A budakeszi Vadasparkban, mindjárt a bejárat közelében nagy röptéje van a hollóknak, varjaknak, s más efféle gyászmadaraknak. Sokan borzonganak e madaraktól, mert a csataterekre emlékeztetnek, vagy az ellopott kiscsibékre. Én csodálom őket, különösen a hollókat, csontkemény tollukért, erős csőrükért, megfontolt viselkedésükért, de leginkább a hangjukért. Áttetsző reccsenés ez, olyan, mint az irdatlan távolság intő hangja.
Ma is meglátogattam a Vadasparkot, főleg a hollókért. Vittem nekik kekszet, afféle dísztelen tésztájú, négyzet alakú ropogtatnivalót.
Megálltam a röpte nagy lyukú drótkerítésénél, s egyenként dobáltam be a kekszeket. Élveztem a kavarodást, ahogyan a röpte valamennyi madara rástartol az elemózsiára, kergetik azt, aki megkaparintja, mókás ugrásokkal próbálják elvenni tőle. Figyeltem a madártestek működését, a nagy csőrök tövében kéklő sörtetollakat, amelyek akkor tehetnek jó szolgálatot a madárnak, ha egy tetem belsejét szaggatja, amint a nagy karmoknak és az érzéketlenségig erős lábaknak is meglehet a hasznosságuk.
Egyenként dobáltam a kekszeket. Észrevettem, hogy végül valamennyit ugyanaz a nagy testű madár szerzi meg. Kitanult jószág volt. Hiába volt már a csőrében keksz, az újabb darabra is rárepült. Régi zsákmányát ekkor ügyesen az új mellé helyezte, majd egymásra tolva a darabokat fölkapta mindkettőt, és huss, tovább repült, biztonságos távolságra a zsákmány hűlt helyén zajongó, népgyűlésező kollégáktól. Képes volt három kekszdarabot is ügyesen összefogni a csőrében…
Lehet, hogy az egyenlőtlenség a madarak társadalmában teljesen elfogadott, az ember azonban alakítani szeretne olyasmin is, amihez sok köze nincsen. Én is eldöntöttem, hogy igazságtalan az, hogy mindent a nagy madár szerez meg. Különösen fölháborítónak tartottam, hogy amint befalta, másrészt eldugta zsákmányát az ágas-bogas avarban, már újra ott billegett, ugrándozott a drótkerítésnél, várva az újabb kekszdarabot. Megrúgtam kissé a röpte kerítését, hogy a nagy madár megijedjen. De a többi is föllebbent, ugyanolyan távolságra. Így megint a nagy madár aratott.
A felkavarodó többiek között felfigyeltem egy jóval kisebb madárra – lehet, hogy ifjonc holló volt, lehet, hogy varjú. Nagyon érdeklődött a keksz iránt ő is. Volt, hogy előbb ért oda a bedobott falathoz, mint a nagy madár – de az csak ráreccsent, lebbent egyet, s emez, a kisebb máris ráhagyta.
Hm… hogyan is igazíthatnám helyre ezt a dolgot. A kerítés rugdosása nem vezetett eredményre, így mást eszeltem ki. Eltávolodtam a röptétől, más ketrecek felé. Hamarosan megnyugodtak a kedélyek, a madarak szétszóródtak, szunyókáltak, vagy maguk körül motoszkáltak. Ekkor visszamentem a röptéhez, s feltűnés nélkül behajítottam az újabb kekszdarabot. A kicsi volt hozzá legközelebb, s a többiek még nem eszméltek. A kicsi szárnycsapás nélkül odalépett a kekszhez, megkarmintotta a csőrével, majd fölemelte fejét, mintha csak úgy motoszkálás közben tartana pihenőt. Miért nem csípi már föl? Lenyúlt, a csőrébe is vette a falatot, majd megint ledobta. Bátortalan károgást is hallatott. Azután ismét fölemelte a kekszet – már azt hittem, döntött végre. Akkor egy vitorlavászon-szakadás szerű lebbenéssel már ott feketéllett mellette a nagy madár. A kicsi egy pillanatig elröppeni látszott, csőrében a zsákmánnyal. De inkább leejtette a kekszet az avarra, s egy kárintással hátrébb ugrott.
Nézte, amint a nagy madár a csőrébe igazítja a kekszet, ügyesen elroppantja és falatozni kezdi.
Érzelmek nehezen látszanak a madarakon. Különösen, ha hangot nem adnak éppen. Talán a tartásuk, talán a nézésük…? Figyeltem még egy ideig a kisebb madarat. A tolla kékesen fénylett, tartása büszke volt. Szemében sem láttam bánatot vagy haragot. Inkább bizakodást. Bizakodást abban, hogy majd jóllakik a nagy madár, vagy abban, hogy egyszer ő is nagy madár lesz.
A pályázaton nyertes és buszmegállóban is olvasható novellákat a linken nézheti meg.
