Egy délután heverésztünk a négyéves unokámmal. Egymáshoz mértük a tenyerünket: nézd, mondtam, a tiéd éppen a fele az enyémnek. Azután sorra megfogtam az ujjait, kicsit megcsavarintottam valamennyit: ez a hüvelykujj, ez a mutatóujj, ez a nagyujj, ez a gyűrűsujj, ez a kisujj.
– Papa, ugye te akkor is fogsz élni amikor az én kezem is akkora lesz, mint a tiéd? – kérdezte váratlanul az unokám.
– Remélem – mondtam.
– És ugye akkor is, amikor már én is nagyapa leszek?
– Hát, nem biztos.
– Papa, ígérd meg, hogy sosem halsz meg! – bújt hozzám.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Az élet olyan kegyetlenül szép!