Halottak napján nézzünk meg egy vidám temetőt!
Máramarosban, egy kis román faluban, Szaploncán az 1930-as években egy derék asztalosmester hadat üzent a múlandóságnak. Egyszerű ember volt, nem gondolt sokra. Elhatározta, hogy megörökíti a falubelieket, miután távoztak e világból, a temetőben, a fejfán, olyannak, amilyennek a faluban ismerték őket. Hogy ne merüljön feledésbe: ki volt kocsmáros, ki boltos, patikus, rendőr, katona, traktoros. Ki volt jó gazda, és gazdasszony, ki bánt jól a lovakkal. Kihez jártak a férfiak testi gyönyörökért. Kit ütött el a vonat, az autó, ki fulladt a folyóba, kit gyilkolt meg rabló.
Nem tudom, miért nevezik vidám temetőnek a szaploncai temetőt. Talán azért, mert a naiv faragványok, az élénk színek mosolyt csalnak az odalátogatók arcára. Ottjártamkor én nem lettem vidámabb, igaz, nem értettem a faragványokat kiegészítő feliratokat, amelyek között állítólag vannak humorosak is. Az viszont igaz, hogy ez a temető a szokványos temetőknél elevenebben megőrzi az elhunytak emlékét. Jobban megtartja az eltávozottakat az élők között. S a halállal szemben ez is szép eredmény.