A szokásos esti séta, három kör azon a környéken, ahol lakom. Körülbelül öt kilométer. Sötét van már. Az utcák üresek. Az ablakokban és az erkélyeken még világítanak, villognak a karácsonyi fényfüzérek. Köd van. Nem permetszerű, egyenletes, hanem alakokat formázó, gomolygó. Mintha gigászok kergetnék egymást, bozontos fejük hol ezen, hol azon az utcasarkon magasodik fölém. Összeakaszkodnak, forogva birkóznak egymással, majd szétpattannak, szaladnak egy utcahosszt. Hirtelen édes-vaníliás illatot érzek, narancsillattal keverve, ízlelem, a nyirkos levegő jó hordozó, egyre élénkebbek az ízek. Úgy érzem, utolért a karácsony, amely már elmúlt.
A férfi és a nő bántó zajjal lép ki az egyik ház kapuján. Csapódik a rácsos vaskapu, rezeg a drótkerítés. Méretes fenyőfát cipelnek. A fenyőfa már betöltötte hivatását, kísértetiesen lengedez rajta néhány üres szaloncukor-papír és a jövő karácsonyra már haszontalannak nyilvánított angyalhaj. Ágain még zöldellenek a tűlevelek, ezek a mai fajták nem hullajtják olyan könnyen tűcskéiket a meleg szobában sem, igaz, az illatuk sem olyan, mint a régi hullajtósoké. A férfi és a nő dohogva, ingerülten beszélnek egymáshoz.
– Itt jó lesz. – mondja a nő, amikor az utcasarokhoz érnek, ahol a kutyasétáltatóknak szánt nejlonzacskós szeméttároló van, és egy beton lámpaoszlop is szórja a fényt. Ez lehet a fagyűjtő-hely. Még nincs vízkereszt sem, a legtöbb családnál még pompázik-szikrázik a karácsonyfa, boldogság ránézni, csupán egy fa hever a gyűjtőhelyen, teljesen csupasz ágakkal. Ez hagyományos fajta volt, lucfenyő. Mellé dobják a saját fájukat, de ügytelenül, hogy nagyot penderül, nekiütődik a lámpaoszlop betonjának.
– Vigyázz! – mondja a nő.
– Nem mindegy? – így a férfi, de azért odalép a fához, megfogja a fehéres végét, ahol szenteste befaragta a fatalpba, és igazít rajta, hogy pontosan a csupasz fa mellé kerüljön.
– Jó így? – kérdezi, de a nő nem szól. Egy pillanatig mindketten állnak a kidobott fa fölött, mintha temetésen lennének.
