Olvastam Lackfi János Óda a magyar nyelvhez című versét. Szép, és hosszú. A témához nekem is van versem: csúnya és rövid.
Ülve zabálok, állva pisálok,
nálam rendben a világ,
kaptam egy nyelvet,
hát ezen nyekergek,
csüngök rajt, mint anyján a gyermek,
ordas német és horgas angol,
selypes francia hiába karattyol,
ragaszkodom raghoz, névelőhöz,
mind földmíves tíz körömmel a röghöz,
finnugor őshöz, csöppet a törökhöz,
de sorsom sanyarú, fejem föl-föl vetem,
fuldoklok a szláv-germán tengeren,
Isten kalapján a bokrétát csodálom,
és egekig dobban magyarságom,
majd beborulok borongósba,
nálunk minden sarkon ott a kocsma,
hanyatlok, hányok és filozofálok,
legszebben magyarul zeng az átok,
egybekavartam tücsköt-bogarat,
– írhattam volna éppúgy ágat-bogat –,
így szép a magyar nyelv, aki bírja, marja,
ha versem bevégzem, számítok a tapsra.