Értve vagyon, kispajtások?
Év végéhez közeledve a kormány értékeli az ország és a saját teljesítményét. Nagy csodát nem vártam ezektől az értékelésektől. Már hónapok óta, amerre csak nézek, fölfelé mutató nyilakat látok az óriásplakátokon: „Magyarország jobban teljesít!”
Ülhetek az éppen alattam kigyulladó autóbuszon, folyhat nyakamba a talajvíz a metrón, nézhetem az áruházak élelmiszerárait vagy a forint vergődését a nemzetközi valuták között, várhatok másfél-két hónapot egy hasi ultrahang vizsgálatra, tapasztalhatom, hogy a rendelőintézetben már csak heti három napon van délutáni fül-orr-gége szakrendelés a korábbi öt nap helyett, nyugtázhatom, hogy baráti köröm és a saját családom is hónapról hónapra húzza össze magát a szűkülő anyagiak miatt (külföldi nyaralás kilőve, azután a belföldi is, a konyhafelújítás elhalasztva, majd a fűtés is lejjebb csavarva) – a nyilak makacsul fölfele mutatnak. „A magyarok nyilaitól ments meg Uram bennünket!”
A minisztériumok is közzéteszi a saját jelentésüket, hogy az örömhír többször elhangozhassék. A sablon központi: a nagy átalakítás végéhez értünk (értsd: aki nem a mi kutyánk kölyke volt, azt pofán csaptuk, leradíroztuk a pályáról, mindenütt a mi embereink ülnek, miénk a vár, tietek a lekvár, bee!), most a finomhangolás következik (értsd: most folyik az új emberek hűségének, odaadásának tesztelése, megnézzük, pár millát odébb kell-e még mozdítani), és már jelentkeznek az átalakítás eredményei (értsd: például eldőlni látszik, hogy a patakon átívelő kis híd korlátfájának felújítása a Belügyminisztériumnak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának, a Köztársasági Elnöki Hivatalnak, a megyének, a járásnak, a községnek, a CÖF-nek [Civil Összefogás Fórum], esetleg Sehonya Józsi nagyvállalkozónak az illetékességébe tartozik-e, és lassan hozzáfognak a korlátfa megjavításához, hozzátéve persze, hogy a korlátfa elkorhadása az elmút-nyóc-év hibája), de jövőre még jobb lesz, még nagyobb fejlődés lesz, hiszen a nyíl fölfelé mutat, no! „A magyarok nyilaitól…!”
Hoffmann Rózsa köznevelési államtitkár is megtartotta évértékelőjét az oktatásügyről. És huhoghat bárki, higgyék el, ezen területen is minden tökéletes!
Igaza van az államtitkár asszonynak! Elvégre a tanárok és a szülők meg se nyikkantak arra, hogy most már egy karakószörcsögi iskola krétaszükségletéről, vagy a kitörött ablak újraüvegezéséről is valahol a balladai távolban döntenek. Nem háborodott fel senki azon, hogy a bibliai tíz csapással fenyegették meg az iskolaigazgatókat, ha a sajtónak nyilatkoznak iskoláról, tankönyvügyről, oktatásügyről.
A magabiztosság oka, hogy Fideszék itt is birtokon belül vannak! Azt tesznek, amit akarnak. Ha késnek egy rendelet kiadásával, hát késnek. 2012-ben például úri kedvükben a megígérthez és elvárhatóhoz képest bő három hónapos késéssel, karácsony előtt három nappal (Csendes éj, szentséges éj…) jelentették meg a közoktatás tartalmát szabályozó új kerettanterveket, amelyek alapján márciusra az első, az ötödik és a kilencedik évfolyamok tankönyveit át kellett alakítaniuk a tankönyvkiadóknak, akik ezt – képzelhető micsoda erőfeszítésekkel! – meg is tették, de dicséret helyett profitéhes cápáknak, az oktatásügy nem kívánatos szereplőinek nyilvánították őket. Jó tréfa volt! Az oktatásügyben nélkülözhetetlen szabályok, rendeletek közül azóta sem sikerült szinte egyet sem a megfelelő időben megjelentetnie a Tisztelt Államtitkárságnak. Sebaj, azért vannak az alattvalók, hogy lihegjenek, izzadjanak!
A megrendszabályozott, némi konccal is jóllakatott rabszolgák fölött elnézve valóban mindent rendben találunk az oktatásügyben. Nincs nyafogás, és ha van, arra nem kell figyelni. Az marginális, az önös érdekektől vezetett, amit a Szent Ügy (nem kell megmagyarázni, mit jelent) zászlóvivői megvetéssel utasítanak el. Ha úgy tetszik, centralizálnak, ha meg úgy, decentralizálnak („…januárban a fenntartói feladatok állami átvételéhez centralizált intézményre volt szükség. Egyéves működés után a megyei központok megerősítésével el kell mozdulni a decentralizáció felé”.), ezt indokolni sem nagyon kell. A közhangulat olyan, hogy megtehetik, és csak ők tehetik meg. Nekünk egy dolgunk van: kivárni hogy mit döntenek, és végrehajtani azt.
A rendszerbe belefér egy kis játék is – elvégre egyetemet, főiskolát végzett emberekről van szó. Értelmiségiekről. Játsszunk hát demokráciát!
És Hoffmann Rózsika a 101 kiskutyából ismert Szörnyella de Frász csábos mosolyával azt mondja, együttműködést és kritikát vár el a pedagógusok új szakmai szervezetétől, a Pedagógus Kamarától. Hát nem bájos?
Tudni kell, hogy a Pedagógus Kamara állami csinálmány, és a korporatív szervezetek összetákolásában nagy gyakorlattal rendelkező Mussolini is imádná. És persze a Kamara sem akkor alakult meg, amikor elvárható lett volna, így több mint százezer, önmagát gondolkodó lénynek tartó ember – akik mellesleg az új kerettanterv szerint is a demokratikus értékek elfogadására nevelik gyermekeinket – tagja lett egy nem tudni milyen szabályok szerint működő, s tagjaival szemben milyen követelményeket állító fantomszervezetnek, de ezen már tényleg ne akadjunk fenn.
Játsszunk demokráciát! A szabályokat – amelyek szükségesek, ez nyilvánvaló! – az államtitkár asszony diktálja. Évértékelőjén például „a délutáni iskolai foglalkozásokat érő kritikai észrevételekről, miszerint sem forrás, sem tartalom, sem iskolaszervezési kultúra nem áll mögöttük, úgy fogalmazott: a bírálatok nem felelnek meg a valóságnak, álproblémák, és alapvető szakmai hozzáértés hiányára utalnak. A kijelentések tartalmából egyértelműen kiderül, hogy a »kritikusok« vagy nem ismerték az új szabályokat, vagy szándékosan félremagyarázták a törvény betűit...” Vagyis a bírálat csak akkor helyénvaló, ha azzal Rózsika és az államtitkárság is egyetért. Értve vagyon, kispajtások?
Én értem, hiszen a Kádár-rendszerben szocializálódtam. Megtanultam, mit jelent az „építő kritika”. Remélem, a fiatalok, akik „az ilyen-olyan, de mégis…” Magyar Köztársaságban szocializálódtak, sohasem fogják megérteni!
