Népe emlékezetében maradhatott volna tragikus hős, shakespeare-i figura.
Vidám, barátkozós elnöknek indult Schmitt Pál, az ország Palyi bácsija. S ez rendjén is van: a mártír múltú, szerény nagyapa, a szilárd jobbos hitű tudós és az öntörvényű jogász-környezetvédő után kellett ilyen is. Közvetlen volt, szót értett a fiatalokkal, elnéztük neki, hogy megdicséri őket, mert jó illatúak, tehát mosakodnak, mosolyogtunk, ahogyan a rendkívüli osztályfőnöki órán kakaskodik velük: szóljatok hozzám bármilyen nyelven, s én válaszolok… Le tudott menni a szintjükre, az biztos. Lett állandó jelzője is: sármos ember – arra mondják ezt, aki részleteiben nem, de egészében, férfiként igen… Korábbi kalandjairól is pletykáltak, férfi embernek hatvan fölött ez is jót tesz.
Hogy közben törvényeket is hoztak, nem is akármilyeneket, s a hazának száz baja volt, az annyira érinthette, mint a jó operett előadásról hazatérőt, ha észreveszi, hogy odakint kitör a vihar. „Élvezzük azt, amit Isten nekünk adott” – idézhette volna X. Leó pápa szavait, s most ne példálózzunk, hogy X. Leó hedonizmusa, pazarlása hozzájárult a reformáció megindulásához. Schmitt Pál nem a római katolikus egyház feje volt, csak Magyarország alkotmányosan gyenge elnöke. Elbírta volna az ország! A baloldaliak vicsorogva, a jobboldaliak vigyorogva…
Mégis elromlott az egész! Előhozták Pali bácsi húsz évvel ezelőtti kisdoktorijának ügyét, a plagizálást, vagyis azt, hogy csalt. No és? Akkoriban ez volt a gyakorlat, hitte a tájékozatlan jobboldali szavazó, mert az ellentábor persze ettől kezdve a lemondását követelte, valamiféle erkölcsi fentebb stíl jegyében, nem gondolva arra sem, hogy nekik tulajdonképpen az a jó, ha Schmitt kitölti hivatali idejét. Jobboldalon is keltett némi zavart, hogy itt már nem csupán a múltról volt, a köztársasági elnök a jelenben hazudott, amikor több fölvonásban tagadni, majd tompítani kívánta a plagizálás vádját. A többség azonban e fölött is szemet hunyt, hiszen minden embernek joga van védeni önmagát…
Végül mégis lemondott. Sokan szánakoztak, úgy látták félrevezették, megalázták őt. Népe emlékezetében maradhatott volna tragikus hős, shakespeare-i figura, egy Antonius vagy egy Hamlet, aki bukásában fölmagasztosul. A „nép” ismeretei e tárgyban igencsak homályosak, de ebből élnek a lélek húrjain játszó újságírók.
A Sors nem így akarta. Schmitt Pálnak nyugdíjas éveire kellett a 150 milliós állami ház és kellett mindaz, ami jog szerint a hivatalt viselt magyar köztársasági elnöknek jár. Hagyta, hogy tekintélyes obsitját a Fidesz alkotmányba foglalja, talán boldogabb korok gyermekeinek okulására.
Ekkor bal- és jobboldali, és a közönyös is ráébredhetett, hogy Schmitt Pál nem vidám, nem barátkozós, nem sokoldalú, nem sármos, hanem durcás ember, kicsinyes ember.
Kusza versike Schmitt Pálnak
Palika,
volt neveden némi patina,
báj,
mert bajnok voltál,
és az országot járva
huncutul vigyorogtál,
hogy nemzeti vagyon
a lányok teste,
és tárogatózol
minden este,
de fontos a becsület,
az akarat,
serdülők itták
minden szavad
a rendkívüli tanórákon…
téged hallgatva úgy tűnt,
hogy minden álom
valóra válhat,
még a sánta is
dobogóra állhat,
ha céltudatos és kitartó,
ha esze van
egy szakajtó,
és képzelete úgy rohan,
mint kezed alatt a
zongorafutam,
mi olcsó parfümként szétáradt
az osztálytermekben,
s közben nem szóltál,
hogy nincs minden rendben
a törvénykezéssel,
pedig ha figyeltél volna
tán föléred ésszel,
te, jellemek legkiválóbbika,
ki még hetven körül is
fess bika;
bár plágium-botlásod
nagyot döngött,
elkerülhetted volna
a gödröt,
ha Minden Magyarok Ura
imigyen dönt,
de rád engedték
a vízözönt,
hogy magukat mentsék…
Ám aki azt hitte, nincs már
neked tér,
s a híradásokból végleg
elszeleltél,
az tévedett,
mert a hazátlan bitangok
most előkaparták
lakhatás-ügyedet,
újságok, hírportálok
harsogják tételed:
ami jár, az jár,
és te nem szégyelled
kérni az állami lakást,
ha már önként letetted
az elnöki hivatást,
legalább valahová elvonulhass
sebeid nyalogatni,
mint a megsebzett vad,
szükséged van egy nívós helyre,
ha már két villádat
kiadtad albérletbe,
nem bagóért, nem önzetlenül,
a magyar népnek
kerül mibe kerül,
hisz’ elnökét egykor úgy szerette –
foglalja e versike
orcád díszkeretbe!
További olvasmány: Képzelt riport Schmitt Pállal
