Költészet napjára
Zeller kicsit elkésett. A kerületi művelődési ház színháztermében rengetegen voltak. A színpadon levő, aranyszínű terítővel ünnepélyessé tett asztal mögött már ott ültek a rendezvény főszereplői: a pályázatot meghirdető kulturális egyesület vezetői, két idősebb neves költő a pályaműveket elbíráló bizottság képviseletében, egy ugyancsak idős férfi, akit később a magyar kultúra lovagjaként mutattak be, és akinek – mint kiderült – tiszte volt a győztes pályaművek felolvasása. A közönség vegyes: voltak ott kopottas pulóverű megroggyant öregek, öltönyös fess öregurak, agyonpúderezett szebb napokat látott hölgyek, takarítónő kinézetű asszonyok, és voltak fiatalok is, csillagszemű fiúk és lányok, lezser cuccokban, kötött sapkában, de akadtak „rendes” öltözetűek is. Ülőhely már nem volt, Zeller a terem sarkában észrevette az egymásra rakott székeket, leemelt egyet a széktoronyról és leült. Más későn jövők is így tettek, s az ezzel járó zaj miatt Zeller nem minden részletét hallotta a beszédeknek.
A magyar kultúra napjának szólt az ünnepség és egy alkotói pályázat lezárását jelentette. Ősz elején kellett benevezni versekkel vagy novellákkal a pályázatra, s januárra, a magyar kultúra napjára született meg az eredmény. Az asztalon sorakoztak a díjazottak serlegei, mindenki nagyon várta az eredményt. A terem színpaddal szembeni végében is volt egy asztal, rajta a nyomdából frissen kikerült Zsendülőben című könyv példányai a pályázók verseivel, novelláival.
Az ünnepség a Himnusszal kezdődött: a magyar kultúra lovagja elmondta Kölcsey Ferenc versét. Szépen mondta és érdekes volt hallani zene nélkül, versként. Azután ismertették a pályázat adatait, hogy körülbelül hatszáz alkotást kellett átnéznie a zsűrinek, és hasonlókat. Köszöntők, felszólalások következtek egymás után; ezek monoton zsongássá váltak Zeller fejében, aki már az eredményhirdetést várta. Pontosabban, hogy a versei milyen helyezést értek el. Amikor azonban a zsűri elnöke, a neves költő beszédében rátért a költészet helyzetére, Zeller felkapta a fejét.
– A beérkezett pályaművek többsége vers volt. Rejtély, miért vonzódnak olyan sokan a versíráshoz. Alig van ember, aki ne kacérkodna a költészettel. Vannak, akik az ifjúság elmúltával felhagynak a versírással, de nagyon sokan nem. A költészetet glória övezi, mintha az emberek jobbik énje a költészetben nyilvánulna meg. Vonzerejét jelzi, hogy a más területen alkotók is szinte mindannyian megpróbálkoznak a versírással. Shakespeare a szonettjeit tekintette maradandó értéknek, művészetnek, a színműveit pedig tisztes „iparos” munkának. Az egyik festő barátom túljutva a férfikor delén, letette az ecsetet – pedig nagyon jó képei voltak –, és azóta verseket ír. Rossz verseket. Amikor elkészül eggyel, nagyon elégedett. Egy másik barátom ismert tudós, meteorológus, tanít az egyetemen, nemzetközi konferenciákon ad elő. De igazán a verseit tartja fontosnak. Egyszer azonos időpontra esett egy Kanadában megrendezett meteorológus konferencia, ahová előadónak hívták és a gödöllői önképzőkör felolvasó estje, ahol előadhatta a verseit. Nem habozott, az önképzőkört választotta. De a versei legalább nem rosszak. Önök is ismerik azt az írónőt, akit most nem nevezek meg, sok kitűnő regényt és elbeszélést írt. Hatvan éves korában versírásra adta a fejét. Versei meg sem közelítik azt, amit prózában alkotott, de most ezeket mutogatja büszkén, és nem lehet lebeszélni, már készülőben van a verseskötete.
Miért ír valaki verseket? Megélni ebből nem lehet. Kevesen olvasnak verseket, hovatovább az országban több a költő, mint a versolvasó. A társadalom sem becsüli a költészetet. És mégis, nézzék meg, tele van az internet verses oldalakkal, rengeteg verseskötet jelenik meg, rengetegen vesznek részt verspályázatokon!
Miért írunk verseket? Nem tudom, és mégis arra bíztatom a jelenlevőket, hogy írjanak, rendszeresen és egyre mívesebben! Mert mindent elvehetnek az embertől, az anyagiakat, de még a tudást is! Csak amit másoknak adunk, az marad a miénk! A költő pedig önmagából ad, amikor ír.
A hallgatóságnak tetszett a beszéd, Zellernek is. S következett a díjak átadása. Mindenki, aki bekerült a Zsendülőben kötetbe, kapott valamilyen elismerést. Elsőként a fekete betűs „sima” okleveleket osztották ki, majd a megfelelő színben csillogó betűkkel megírt bronz-, ezüst- és aranyokleveleket. Zeller szíve a torkában dobogott, figyelte a neveket, minél később hangzik el a neve, annál jobb helyezést ér el. Az ezüstokleveleknél már elégedett lett volna, de nem szólították az aranyokleveleknél sem. Az oklevelek után jöttek a díjak: egy harmadik, egy második és egy első díj. Ezekhez az oklevél mellé serleg is járt. Amikor a harmadik díj sem az övé lett, Zelleren remegés futott végig, talán ő lesz a nyertes, és akkor versét felolvassák a közönségnek! De második díjat kapott. Szinte futott az aranyterítős asztalhoz, kezet fogott a neves költővel, a szemébe nézett, valamit mondani akart ezzel, nem tudta, sikerült-e.
A serleg 25-30 centiméter magas volt, a nyaka nyúlánk, és mintha arany és ezüst virágbimbók egymásba simulását ábrázolná, a kelyhe pedig mint a félbe vágott országalma. Az egészet szürkés, nehéz műkő talapzat tartotta. Zeller szépnek látta a serleget, olyan tárgynak, amely örök időre hirdeti a dicsőségét, mert a neve, a helyezése is rá volt írva.
A magyar kultúra lovagja felolvasta az első helyezett verset és a novellát, Zeller megállapította, hogy az ő versei jobbak az első helyezett versnél, de ez nem bántotta. Az első helyezett költő idős, vézna, rosszul öltözött bácsika volt, s még a fülén is látszott az öröm, ahogy kivonult a kézfogásra. Zeller őszintén megtapsolta, és úgy érezte, neki még van ideje, amúgy pedig az első és a második helyezettre már azonos figyelem irányulhat. Vagy semmi. Hiszen a neves költő is elmondta bevezetőjében, a költészetnek manapság nem sok haszna van.
A műbőr aktatáskába nehéz volt begyömöszölni a Zsendülőben öt példányát, amelyek kifizetése feltétele volt annak, hogy valaki elindulhasson a pályázaton. A serlegre Zeller nem készült fel, már a ruhatárnál gondot jelentett a kabát átvétele, mert félt, hogy amíg felhúzza a kabátját, a serleg a nagy tolongásban leesik a pultról, ahová a ruhatáros a kabátokat ledobálta. Az utcán sem volt egyszerű haladni egyik kezében a könyvek miatt nehéz aktatáskával, másik kezében a serleggel, és a probléma csak nőtt, amikor felszállt a villamosra, ahol kapaszkodni is kellett volna. Szerencsére meglátott egy üres ülőhelyet, amit gyorsan elfoglalt, a lába közé szorította a villamos padlójára tett aktatáskát, a serleget pedig a kezében fogta, igyekezve, hogy minél kevesebb látszódjon belőle, de legalább a felirata ne.
A következő megállónál a szemközti, a menetiránynak háttal levő ülésre egy lány telepedett. Szép ábrándos arca volt, barna szeme, középhosszú vöröses haja a tincsek végeinél rafináltan csavarodott, rövid kabátja ülve alig lógott rá a szoknyájára, ami szintén nem volt túl hosszú. Sőt, inkább rövid. Zeller a lány harisnyáját pásztázta a tekintetével; a harisnya lila volt, és különleges műalkotássá tette a lány lábait. Zeller egyre inkább azt figyelte, mennyi árnyalatban játszik a lila harisnya, más a vádlikon, a térdeken és a combokon. Ahogyan rázkódott a villamos, és ahogyan a lány önmaga is mocorgott egyre jobb ülést keresve, harisnyás combjait széjjelebb tárta, hogy már-már… de azután ismét összezáródtak a combok, Zeller várta-leste a következő széttárulkozást, izgató játék volt. Úgy érezte, meg fogja simogatni a lila harisnyás combok belső oldalát, finom, vibráló érintéssel, mélyen a szoknya alá kalandozva, egészem a lány öléig…
– Nicsak, egy lila harisnya! – a hang Zeller feje fölül érkezett. – Helló csajszi, hova utazol? Megsimizhetjük a harisnyádat? – ez más tónusú hang volt.
Zeller eddig észre sem vette, hogy az előző megállónál két srác is felszállt, húsz alatti kamaszok, láthatóan kapatosak. Amint elindult a villamos, a kapaszkodón himbálódzva, röhögcsélve kötekedni kezdtek a lánnyal.
A lány rájuk kapta tekintetét, majd ismét a forgalmat nézte, a nedvességtől csillogó úttesten gyorsító, megtorpanó autókat. A srácok azonban nem szállta le róla, énekelni kezdték, hogy „Pocsolyába léptem, sáros lett az újcipőm, Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm, Hiába keféltem, elhagyott a nőm…”, fintorogtak, gesztikuláltak, párzó mozdulatokat imitálva vonaglottak a lány körül, „Leszállsz velünk a következőn”, kérdezte az egyik váratlanul, s vihogtak, közelebb hajoltak a lányhoz…
A lány összébb húzódott, nem szólt, kifelé nézett az villamosablakon.
– Hagyjátok békén, fiúk! – Zeller hangja saját magának is idegenül hangzott, mert amúgy konfliktuskerülő ember volt, mondhatni beszari.
– És ha nem, akkor mi lesz? – Téged ki kérdezett hapsikám? – mondták szinte egyszerre a srácok, de azért leálltak, nyilván meglepődtek Zeller fellépésén. Több utas is rájuk sandított. A srácokban azonban megint föllángolt a spiritusz, „Akkor mi lesz?” kérdezte ismét az egyik, „Nézd a hőscsimbókot!”, így a másik, s Zeller izzadni kezdett, mint aki vesztésre áll, „Majd meglátjátok!” próbált fenyegető lenni.
– Szorongasd csak a lopott holmit! – mondta az egyik srác. Zeller kissé megemelte a kezében levő serleget, „Most jövök a karatebajnokságról, úgyhogy…” mondta, és bele sem pirult. A lány is a serlegre nézett, amit Zeller úgy tartott, hogy ne látszódjon a felirata.
A srácok megakadtak. Zeller nem volt izomgolyó, de kövér sem volt. Széles válla volt, hajlékonynak nézett ki, már amennyit a téli ruházat megmutat egy ülő emberből. Valószerűtlennek tűnt, hogy karatebajnok, de ha mégis? Ott volt a kezében a serleg! És körülöttük a sok ember. A villamos éppen egy megállóhoz ért, „Na tiplizzünk!” mondta az egyik srác, és leszálltak a villamosról.
– Köszönöm – mondta a lány, „Ugyan!”, mondta Zeller, és nem a lány lila harisnyás combjára nézett, hanem a szemébe. „További jó utat”, szólt kisvártatva Zeller, mert a villamos elérte a megállót, ahol le kellett szállnia. A peronról intett a lánynak, aki a megállóból kihúzó villamosból mintha rámosolygott volna.
– Nem kellett volna leszállnom! – sóhajtotta Zeller. Egyedül érezte magát a késő téli piszkos fényű városi sötétben. Markolta a serleget, mint valami idétlen játékot. „Mégis van haszna a költészetnek”, kacsintott gondolatban a neves költőre, akivel alig egy órája fogott kezet.
