A Puskás Aréna megnyitójára.
Utálom a focit. És a stadionokat. Az jut eszembe róluk, hogy ide sok ezer embert lehet beterelni, és aztán ki tudja, mit csinálhatnak velük! Mert vannak néha rendkívüli időszakok! Mint például Chilében, 1973. szeptember 11-én, amikor a Salvador Allende köztársasági elnököt puccsal megdöntő katonák stadionokba zárták, ott kínozták, és néha ott is lőtték le a demokrácia híveit. De ez csak egy rossz példa.
Mondom, utálom a stadionokat. Nagyok, harsányak, bunkóképzők. Különösen utálom, ha kórházak és iskolák helyett épülnek.
De 2019. november 15-én nem csak egy stadionavató volt. Nem is annak szánták. Ez a nap új nemzeti egységet akart teremteni. Mert megint a magyarság végzete ellen küzdünk, Trianon ellen és a szovjet megszállás ellen és a vörös terror ellen és az idegen szívű liberálisok ellen. Aminek most már megint vége egy pillanatra, lehet összeborulni, könnyezni, örülni, hogy adtak nekünk valamit.
Nem, nem ezt kértük volna elsősorban, hanem jobb munkahelyeket, magasabb béreket, jobb közutakat, jobb egészségügyi ellátást, jobb iskolákat, egyszóval emberibb életkörülményeket, de hát ezt kaptuk. Tőlük. Akiknek mindaz, amire mi jobban vágyunk egy stadionnál, már megadatott.
Mi örüljünk ennek is, aki pedig nem tud örülni, az legalább ne fanyalogjon, csendben szégyellje magát, és gondolja át, hogy egyáltalán magyar szív dobog-e a mellkasában!
Megvan hát a stadion! Nemzeti nagylétünk újabb bizonyítéka. Legyen büszke az utolsó hajléktalan is! Igaz, a hajléktalanságot például annak az összegnek a töredékéből föl lehetne számolni, mint amibe ez a stadion került, de mit nyernének vele pántlikás nemzetünk vezetői? Mit lehetne itt felavatni, hang- és fényeffektusokkal ünnepelni? Mire lennének büszkék a határainkon kívül élő magyarok? Ők amúgy sem látják a budapesti utcákon nyomorgó szerencsétleneket.
Itt a stadion! Piros-fehér-zöld fényben magasodik a város fölé. Sokan megkönnyezik ezt a napot – örömkönnyekkel. Sokan elhiszik, hogy ez a bazi nagy épület a nemzeti nagyság jele. És hiszik, hogy majd jön a többi is, a kórházak, az iskolák, az emberibb élet.
Ünnepeljünk hát! Zengjen a „Nélküled…”, az a dal, amelyet máris a világmagyarság új himnuszának kiáltanak ki. Ha én rendeztem volna a megnyitó ünnepséget, ezt a dalt nem négy felvidéki fiatal énekelte volna, hanem sokkal több gyerek, Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, a Délvidékről, Burgenlandból… Egy talán befért volna közéjük arról a 93 000 négyzetkilométernyi területről is, ahol az új Puskás Aréna áll!
