Kormány közeli pszichológusok magyarázták, hogy az ilyen őszinte és alapos tényfeltáró kampány veszélyes is lehet.
Öngyilkossági hullámot gerjesztett Magyarországon a Bajnai Gordon korábbi cselekedeteit célkeresztbe állító tényfeltáró kampány. A kampányt a magát független civil szervezetnek nevező Civil Összefogás Fórum indította Bajnai Gordon ellen, aki 2009 márciusa és 2010 májusa között Magyarország miniszterelnöke volt, és 2012 őszén a legnépszerűbb politikus azok között, akik Orbán Viktor ellen fölléptek.
A budapesti autóbuszokon Gyurcsány Ferencet és Bajnai Gordont ábrázoló nagy méretű plakátok jelentek meg: „Együtt tették tönkre az országot. Ebből egyszer már elég volt! Nem felejtünk!” A Magyar Hírlap vezércikket közölt Bajnai 1200 milliárdos megszorító csomagjáról, a dédelgetett bankokról és multinacionális vállalatokról, a sanyargatott magyar népről.
Manyika néni nyugdíj előtt álló pedagógus volt talán az első. Amikor a Blaha Lujza téren a hetes busz hátulján észrevette a plakátot, fölsikoltott, s a haját tépve eszelősen kiabálta: „Hogy juthattam idáig!”, majd egyenesen a hatos villamos alá rohant.
– Manyika szelíd, hazaszerető, normális ember volt. – mondta egy kollégája könnyekkel küszködve. – 2010-ben, a választások évében ballagó osztálya jelmondatául választotta: „Csak a Fidesz!” A fiúk narancs színű nyakkendőben, a lányok narancs színű sállal ballagtak és narancsos lufikat tartottak a kezükben. Januárban még részt vett a békemeneten. Azután valahogy kicsúszott a lába alól a talaj. Idén október 23-án a Milla-tüntetésre ment, de elsomfordált az MSZP nagygyűlésére is. Nem találta a helyét. Sokat csellengett egyedül a városban, fölkereste a régi dicső helyszíneket, a Kossuth teret, a Millenárist, a budai várat, de kedvence az Astoria volt, ahol egykor békés tüntetőként arcul köpött és összekarmolt egy rendőrt, aki igazoltatni próbálta, miután tűsarkú cipőjével betörte egy könyvesbolt kirakatát. Mostanában meg, képzeljék, sztrájkra készült, pedagógus sztrájkra! Az a plakát a busz hátulján talán rádöbbenthette az igazságra. Ezt már sohasem tudjuk meg. A zsebében lemezből sajtolt, olcsó, korona nélküli köztársasági címert (Kossuth-címernek is hívják) találtak és Bajnaiék egyik röplapját.
Egy alföldi fejőnő a Magyar Hírlap vezércikkét látta meg! A hírlapot a tehenészet éjjeliőre használta az elemózsia becsomagolására, és az eldobott újságlapot a huzat sodorta a fejőnő szeme elé. Fölrúgta a sajtárt, kirohant az istállóból, bele egyenesen a telep szennyvízderítőjébe. Vajon mi zajlott le a lelkében? Két neveletlen gyermek és egy alkoholista férj maradt utána.
Megrázó volt végignézni, amint egy rokkantnyugdíjas a Gellért-hegyről bucskándozott a mélybe. Vágtázott a kerekes szék, mint az ördögszekér, ő botjával hadonászott és ordított: „Sose halok meg, papírom van róla!”, meg azt hogy „Nincs remény, nincs remény!”, mígnem elnyelte a Duna. Pár hete nyilvánították munkaképessé.
Egy terézvárosi nyugdíjas özvegyasszony fölvette kopott rókabundáját, megnyitotta a gáztűzhely csapját, s miközben sziszegett a gáz, megivott egy csésze zamatos kávét, majd lefeküdt a heverőre. „Orbán Viktorból kiszerettem, a Bajnaitól semmit nem várhatok” – írta egy papirosra ceruzával. A kávéscsészén rúzsnyomok maradtak. Másnap akarták nála kikapcsolni a gázt, amit hónapok óta nem fizetett.
– Mink nem ismertük a Bajnait, nekünk csak Gyurcsány és Orbán volt, de halottuk, hogy majd elveszi a gyerekektől azt a kis pínzt, ahelyett, hogy a bankoktól venné el! Mink is tartozunk egy ózdi illetőnek – mondta Ózdon egy hatgyermekes telepi asszony, akinek az ura kötötte föl magát.
Az önmagát főbe lövő bankfőtisztviselő esete kapta a legnagyobb nyilvánosságot. Néhány sort hagyott hátra, ízléses, halovány borítékban, amelyet a bank elnökének címzett: „A végtörlesztéssel kapcsolatos atrocitásokból egy szó sem igaz. Félreismertük Orbánékat, nem akartunk osztozni a nemzet áldozatvállalásában. Hullarablók lettünk, a legpocsékabb bank. Hamis prófétára vártunk. Bajnai se lesz jobb! Bűnös vagyok, nem tartottalak vissza!” Az üzenetet egy hétig naponta háromszor leadta a Kossuth rádió.
Jöttek a hírek újabb és újabb öngyilkosságokról. Számuk már több ezerre rúgott. Hiába vetett ki Matolcsy György nemzetgarázdálkodási miniszter adót az öngyilkosságokra (ezt nevezték kötéladónak).
Kormány közeli pszichológusok magyarázták, hogy az ilyen őszinte és alapos tényfeltáró kampány veszélyes is lehet. Amikor az emberek már-már elhiszik, megtalálták a vágyott politikust, aki majd rendet, békét és jólétet teremt, akkor a kendőzetlen igazság, amelyet a kampány eléjük tár, sokakat megtör. Elveszítik önbecsülésüket, úgy érzik, hamis ábrándokat kergettek.
Nagy a kormány felelőssége ilyenkor, hogy ismét reális célokat állítson a tévelygők elé. Szerencsére Matolcsy György éppen akkortájt vázolta fel, hogy a magyar gazdaság fényes jövő előtt áll, Magyarország lesz az ütőér a kék banánban. Selmeczy Gabriellát pedig kinevezték a Bajnaiban csalódók megmentéséért felelős kormánybiztossá.
A tényfeltáró kampánnyal azonban nem álltak le, hiába kérte a pápa és az amerikai elnök is a magyar kormánytól, hogy hasson oda a civil szervezetre. „Sajnos nem tehetjük, mert a kormány szerint a demokrácia egyik alappillére a civil szervezetek függetlensége.” – nyilatkozta a kormányszóvivő.
Nem tudni, végül hogyan konszolidálódott a helyzet. A plakátok eltűntek a buszokról, vagy csak megfakultak? Erre se emlékezett senki. Bajnairól egyre kevesebb hír jelent meg az újságokban. Népszerűsége visszament arra a néhány százalékra, amennyi egy ellenzékinek jár ebben az országban. Az öngyilkosságok száma se mutatott kilengést.
Ez után történt, hogy Matolcsy György javaslatára az országgyűlés törvénybe iktatta: minden család köteles második fiúgyermekét hatéves korában eladni a török államnak, hogy janicsárokat neveljenek belőlük. A nemzetgarázdálkodási tárca számításai szerint ebből a magyar állam közel 120 milliárd forint egyszeri bevételhez jut, amelyet esetleg teljes mértékben az államadósság csökkentésére fordít a kormány. Az ellenzék persze tiltakozott, szigorúan parlamentáris keretek között. Néhány órára élőlánccal vonták körül az Országház épületét. Fölvillant néhány flash mob. Az utca csendes maradt. Magyarország élte boldog hétköznapjait.
