Orbán Viktor úgy járt a devizahitelesekkel, mint hajdanán Bakócz Tamás esztergomi érsek Dózsa György kereszteseivel.
Olvasom, hogy a terrorelhárítás emberei lezárják, megközelíthetetlenné teszik azt az utcát, amelyben Orbán Viktor, a nemzeti ügyek kormányának miniszterelnöke lakik. Beijedt a miniszterelnök úr! Bujkál, elzárkózik népe elől, amely alig több mint három éve kétharmados többséggel emelte az ország élére.
Igaza van! A kilátástalan szegénység, a napról napra növekvő nyomor és reménytelenség rossz tanácsadó. Bármi megtörténhet! – és ez itt most nem az Ausztria Lottó hirdetése. Ez a magyar valóság 2013-ban.
Hogy ki tehet az elhúzódó válságról, a hangyapöcsnyi növekedés és a nulla között vibráló gazdasági mutatókról, az vita tárgya lehet. Mindenesetre nekem gyanús, hogy minél inkább távolodunk attól az időszaktól, amelyben még a szocialisták és a liberálisok kormányozták az országot, annál hangosabban, annál artikulátlanabbul üvöltöznek a mostani kormány korifeusai és talpnyalói, hogy minden bajunkért az előző kormányzat a felelős.
Nem tudom, mikor fullad ki ez a kommunikációs taktika, mikor válik hiteltelenné. Nekem a kormány ezzel a makacs másra mutogatással éppoly nevetséges, mint Weöres Sándor kisfiúja:
„KARESZ HÜJE
GYÖNGYI HÜJE
csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van.”
Tény, hogy nem vagyok szakértő a témában; nem tudom megítélni , ki, mit rontott el az elmúlt években a gazdaságban?
Abban azonban biztos vagyok, hogy a devizahitelesek ügyének eldurvulása kizárólag Orbán Viktor és a Fidesz számlájára írható.
Nem elsősorban arra gondolok, hogy az ő politikájuk vezetett a forint visszafordíthatatlan meggyengüléséhez, amit a devizahitelesek azonnal a bőrükön éreztek. Inkább a kommunikációra.
E magát polgárinak nevező párt ugyanis szavakban azonnal a nagytőkések, a bankok, a hitelezők ellen rontott, csalónak, idegenszívűnek, a magyarság vérét szipolyozónak bélyegezve őket. A beszédek és a kormány tettei azt sugallták, hogy az ilyen heréket lehet korlátlanul sarcolni, megzsarolni és becsapni, és a nekik adott ígéretet megszegni nem bűn. Ha nem tetszik, kívül tágasabb – ne üljenek már a magyar nép nyakán!
A devizahitelesek fölbátorodtak. Kinyílt a csipájuk a március tizenötödikén, október huszonharmadikán és egyéb alkalmakkor fölzengő miniszterelnöki beszédek hallatán. Hinni kezdték, hogy talán nem is kell visszafizetni azt a hitelt, amelyet felvettek, felhasználtak! Reménykedtek, hogy talán a bankokkal kötött szerződéseik is érvényüket veszítik, mint imára a bűnök!
Orbán Viktor úgy járt a devizahitelesekkel, mint hajdanán Bakócz Tamás esztergomi érsek Dózsa György kereszteseivel. Fölszította harci kedvüket, majd hirtelen hazaküldte őket, üzenvén, hogy nyugalom, béke van. Mert Orbán mégiscsak egy tőkés ország miniszterelnöke! Tudja, nincs gyarapodó polgárság bankok és hitel nélkül.
A devizahitelesek pedig nem értik. Mégsem lehet bankot rabolni? Mégsem lehet széttépni a kontraktust? És most megindulnak!
Nem irigylem Orbán Viktort. De tudom, jó politikus. Magyaroknak való. Már keresi, lesi az ellenséget, akire ráküldheti őket.
Egy rosszindulatú ellenzéki propagandaplakát
