Örülnék, ha mindaz, ami ma történik, csak egy ókori színjáték lenne!
Orbán vad népével hadakozni mit ér,
– mondja a papnő a kénszagu gőzben –
állattá leszel te is a rút harcban,
s ha végül tiéd a nehéz diadal, bajt hoz,
mert nyomodba ér minduntalan a csürhe,
átkoz, leköp, ríkatja zsenge gyermeked,
kerted, házad rendjét piszkos szavakkal túrja föl.
Hagyjam a harcot, mit a népnek ígértem?
ily tanácsot adsz te a Föld köldökén? –
kérdezi vádlón az őz-szemű Gordon. –
És aki tőlem várja a sors jó fordulatát,
megalázott rokkant, akit újra járni tanít
az önmagát felkent mucsai Krisztus,
picsogós tanárnő, kinek lázad a lelke,
de jó szóra kézből is enne,
hajléktalan, kinek dúlva a vacka,
trafikos, kit boltjából kiebrudalt az ármány,
és a paraszt, kinek földjét idegen úrnak adta
a kancsalul vezetett szerencse,
vagy az, aki pusztán undorodik, ha hallja,
mint zúg felelős szájakból a hazugság szennye?
Bízzál az időben, őz-szemű Gordon,
sok tavasz nem kell már, meglásd,
a magyar nép esze megjön,
hisz agya van, lám, képes mind vegetálni;
ráébred, mit főznek e gúzsba kötött hazában,
s szíve megfordul, Orbánnak fogy a híve,
mint teliholdat váltja soványabb,
legkésőbb, ha viszik hitelért a házat,
ha adószedők kutatják utolsó kincseit,
ha elvész a munkahely és a remény,
ha nem hoz enyhet nyugdíjasnak a posta,
akkor elnémul majd az a seppegő ajkú asszony, aki
annyiszor lőtte reád, rágalmak görbehegyű nyilait,
akkor majd szemtől szembe látják,
amit ma elködösít a cseles beszéd,
akkor eljön az igazság nagy pillanata!
Távozott Apollón házából az őz-szemű Gordon,
szívében derű, de háborog az ország,
mély Tisza-völgytől a Kékes nemzetiszínű csucsáig,
mert nem támad vezetője a szelidszavú népnek,
de az ordas horda új diadalra gyűl,
kéjjel s mohón üvölt vezére körül.
