Szól másról is a költészet napja?
Versmondás szakmányban délelőtt tíztől éjjel tizenegyig. Gyerekek százainak hónapok alatt bedresszírozott produkciói. Kiadók nyüzsgése soványka üzlet reményében. Költők nyegléskednek mikrofonok előtt – nyúlt pulóverjükben úgy néznek ki, mint a túlkoros vizslakölykök. Ez a költészet napja a XXI. században. Ha már így van, nem szeretnék lemaradni én sem…
„Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.” (József Attila)
Figyelőn
Az óra ketyeg,
a toll, mint zsákmányát leső ölyv,
a papír fölött szitál...
Délibábot várok,
s megborzongok, milyen sivár
a homlokom mögött zümmögő határ.
Líra
Az emberek kiszárították a tavakat,
lecsapolták a mocsarakat,
kidöntötték az odvas fákat,
berobbantották a barlangokat,
szürkén surrogó utakkal,
kékesen pengő vasúti sínekkel
és magányos viaduktokkal
bilincselték meg a tájakat…
A költő pedig verset írt
egy barackvirág ruhájú leány
vad nászáról az acélhajlító félistennel,
aki rá hasonlított.
Miután elkészült,
az immár Kossuth-díjas költő
kijelentette,
hogy férfias tett a természetet leigázni,
de költőkből túltermelés van,
s az évezred végéig
mindenki más
szíveskedjék
befogni a pofáját!
Költők
Ha téboly ül az arcodon,
ha őrület rezeg mozdulataidban,
még nem biztos, hogy költő vagy.
Ha okosan beszélsz valamiről,
lehet, hogy tudós vagy,
lehet, hogy csak jó napod van.
Ha képes vagy ódákba foglalni
a női test fortélyait,
nagy csábító lehetsz…
A költő egészen más.
A költő felnéz a sötét égre,
s felsóhajt:
mindjárt elpattan egy mély hang húrja,
a költő meglesi teliholdkor
a lányként szepegő galagonyabokrot,
s friss kenyér illatát érzi,
ha a gyermekek homlokára néz,
a költő látja, hogy a holdvilág
gazdaggá tesz egy nyomorgó falut,
meghallja, amint a tavaszi szél üvegre lép,
a költő elolvassa az újságot,
és azt üvölti: nincsen hazám,
de könnybe lábad szeme a szép magyar szóra…
Már a költő sem reméli,
hogy halálával megválthatná az embereket.
