Ez az én „Kései siratóm”. És figyelmeztetés anyák napjára.
„Jól vagytok? A gyerekek is?
Vigyek föl almát?
Csak a jövő héten tudok,
mert holnap kórházba megyek.
Semmiség, valami kis vizsgálat”
most leteszem, mert lemerülök…”
Egy telefonbeszélgetésből tudtam meg,
hogy anyám beteg.
Később kiderült, rákos gócot keresnek benne,
de nem találják…
A kórházban vidám volt,
panaszkodott, hogy mindig éhes,
és szűk a hely az ágyak között,
s valaki mindig nyöszörög vagy kiabál
a kórteremben.
Három hét múlva ott állt a lakásajtónk előtt,
nagy ballonszatyor almával és két csomag tojással,
másfél kilométert biciklizett a vasútállomásig
és ötven kilométert utazott vonattal.
Teát kért, cukor nélkül,
rágcsált egy darab süteményt,
azt mondta, siet,
mert jó vétel a halkonzerv és a mandarin
a hipermarketben…
Gyorsan elment.
Amikor eszembe jutott,
hogy elvihettem volna autóval,
akkor döbbentem rá,
milyen kicsi és törékeny lett,
haja elvékonyult,
arcán a ráncok mintha már az emlékeim lennének,
és nem tudom, minek örülne karácsonyra.
Meg kellene őt látogatni,
fényképeket nézegetni, régi ruhákat pakolni,
nála aludni, hagyni,
hogy reggelit készítsen, ebédet főzzön nekem…
Mert Isten meglátja
a magára hagyott anyákat,
és kegyetlenül elveszi őket
a tékozló fiúktól!