Eleve vesztett hadnak tekintette őket a közvélemény.
Mostanában nem panaszkodhatnak azok, akik szeretnék kifejezni az Orbán-kormánnyal szembeni elégedetlenségüket. Szinte minden napra, minden estére jut tüntetés, villámcsődület (flash mob). Ki-ki választhat vérmérséklete és a benne fortyogó indulatok szerint. (Apropó, van még Magyarországon olyan embercsoport, akit nem sértett meg ez a pökhendi kormány?)
Nekem a pedagógusok tüntetése volt a legszimpatikusabb. Amit a gimnáziumok és az egész magyar iskolarendszer ellehetetlenítése ellen szerveztek. Mert ők a saját munkahelyük és hivatásuk védelme mellett a gyerekekért is kiálltak azon a novemberi szombaton. Hogy ne vehesse el a kormány a legfontosabbat, a jövőjüket. Hogy ugyanolyan szabadon választhassanak életpályát, mint Európa boldogabb nyugati felén. Hogy ne alkalmazkodásra képtelen, a mindenkori hatalom jóindulatára hagyatkozó „emberanyagot” csináljon belőlük az iskolarendszer, hanem alkotókedvű munkavállalókat. Akik megállják a helyüket, bárhol a világon.
Nem voltak sokan a pedagógusok azon a tüntetésen. És nem kísérte őket az ország figyelme. Eleve vesztett hadnak tekintette őket a közvélemény. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője, Balog Zoltán is inkább tréfálkozott rajtuk, mintsem megérteni akarta volna fájdalmukat. „Remélem, nem volt közöttük matematikatanár! Mert azok tudnak számolni. Ki tudják számolni, hogy a jövő évi költségvetésben a tavalyinál több pénz jut az oktatásügyre.”
Nem pontosan idézem a minisztert. De a sértés, a lenézés, ami benne volt szavaiban, az benne van ebben a pontatlan szövegben is.
A tüntetés elmúlt. A pedagógusok kiállnak a gyerekek elé, próbálják szépre, jóra nevelni őket. Nem csinálnak forradalmat, „körösztös háborút”. De a megalázást nem felejtik el.
Mit akarok mondani ezzel az írással? Talán csak ennyit: remélem, Balog miniszternek már nincs meg a lelkészi stólája! Nagyon szorítaná.
