Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki magyarok azt kapták jutalmul, amit a hazai magyarok büntetésül.
Érdekes írást olvastam egy erdélyi újságírótól (Parászka Boróka) az erdélyi magyarok kettős állampolgárságáról. Az írás a határainkon túli magyarok magyar állampolgárságáról szóló 2004-es népszavazás évfordulóján jelent meg. Az akkori népszavazást persze a mai győztes jobboldal „szégyenteljesnek” nevezi, mert erősen reménykedik abban, hogy ezzel még mindig beszennyezhető a baloldal és legfőképpen Gyurcsány Ferenc.
Pedig nem. Az írás tényszerűen bemutatja, hogy az azóta diadalittasan bevezetett állampolgárság a határainkon túli magyaroknak nem tett jót, sőt ártott. Szegényebb lett vele például Erdély, mert Orbán Viktor és csapata sikeresen exportálta e kincses országba is a megosztottságot. Az erdélyi magyarok érdekérvényesítő képessége csökkent és még anyagilag sem jártak jól. „A támogatások rendszere nem vált átláthatóbbá, mint korábban, viszont zsugorodott. Akadozva működik évek óta az oktatási-nevelési támogatása folyósítása – 2011-ben még csak késett a juttatás, és Orbán Viktor bocsánatot kért ezért, 2013-ban ötezer forinttal csökkent. Gyakorlatilag nincs, vagy alig látható a magyar kultúrdiplomáciai jelenlét. Magyarország a kettős állampolgárság bevezetésével kivonult Erdélyből, ami a társadalomszervezést, a kulturális érdekképviseletet illeti.” – állítja az újságíró.
Jó reggelt, határon túli véreink! Kezdtek rájönni, hogy Orbán Viktor és csapata magasból tesz rátok, hogy csak addig kelletek neki, amíg… Ne féljetek, 2017/2018 tájékán megint megszólít majd titeket, s akkor megint jön majd pénz is, lobog a székely zászló, átadnak Wass Albert- és Nyírő József-szobrokat, lesznek Bocskai-díszruhás szónoklatok, és ha jók a kilátások, Semjén Zsolt is ellovagol hozzátok fehér lovon. Addig kell csak kibírni!
Az igazsághoz tartozik, hogy azért van néhány díszpinty köztetek, akiknek az Orbán-féle nemzetpolitika „szépen csengő aranyakban is fial” – hát, ez már a ti dolgotok, meddig tűritek.
Visszakanyarodva ahhoz a szégyenteljes népszavazáshoz, én úgy vélem, nekünk, anyaországi magyaroknak valóban van szégyellnivalónk. Nem, nem azért, mert „megtagadtuk határainkon túli testvéreinket” – hiszen ez egyszerűen nem igaz. Inkább azért, mert 2004. december 5-én nem írtuk ki rögvest és azon nyomban Orbán Viktort a politikai életünkből. Nem vontuk le a napnál is világosabb következtetést, ami a népszavazást megelőző választási kampányból pedig levonható lett volna: hogy a mi Viktorunk pitiáner és gátlástalan kútmérgező, aki harcot harcra hajtva mindent tönkretesz, mindenen átgázol, a nagy cél, a hatalom megszerzése és megtartása érdekében.
Ma mind többen ismerik fel, hogy Orbánéktól az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki magyarok azt kapták jutalmul, amit a hazai magyarok büntetésül: a bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot, a rombolást. Mindent, ami működött, szétzúzott, de semmi működő dolgot nem épített. Az orbáni építés talán legtipikusabb példája a háromszor-négyszer átadott budapesti Várbazár. Orbán öntudatos, erős Magyarországról és büszke, szabadságszerető népről beszél, de tetteiből kiderül, hogy a szolga-magyar a jó magyar. Orbán a magyar népről beszél, de ha figyelünk, rájöhetünk, hogy magára gondol.
Van ok a búsulásra a hajdani népszavazásra emlékezve. Ti, a határainkon túl, elvesztettetek egy szép illúziót. Mi, a határainkon belül, elszalasztottunk egy történelmi lehetőséget.
Olvasmány: Magyar állampolgárság: részvétem
