"...ha majd a szavak ismét visszanyerik eredeti jelentésüket..."
Az idő körbe jár. Blaskó Péter megszolgálta az Orbán-kormány Kossuth-díját. Nyílt levélben ostorozza a bécsi Burgtheater vezetőit és színészeit, amiért Budapesten, a Nemzeti Színházban a vendégelőadásuk után kifejezték aggodalmukat amiatt, hogy Magyarország távolodik Európától és demokráciától. Blaskó Péternek akkor sem voltak gondjai a magyar demokráciával, amikor átvette a Kossuth-díjat, amelyet a Gyurcsány-kormány kezéből elutasított, mert akkor aggódott a magyar demokráciáért. Érdemes felidézni az esetet most, amikor a Burgtheater-ügy kapcsán Blaskó Péter ismét politizált, azt állítva, hogy a politizálás nem a színész feladata.
***
2011. március 15.
Kedves művész úr! Olvasom a hírt, hogy március 14-én, nemzeti ünnepünk előestéjén ön átvette a Kossuth-díjat Orbán Viktortól és Schmitt Páltól.
Schmitt Pál, aki tőle megszokott módon most is eltalálta szarva közt a tőgyét, a díjátadó ünnepségen azzal kezdte beszédét, hogy „egy díj tulajdonképpen tetten érés”. Milyen igaz!
Három éve az akkori szocialista–szabaddemokrata kormánytól már megkapta a Kossuth-díjat. Akkor nyílt levélben utasította vissza a díj átvételét. Nagy pátosszal írt arról, miért tartja nemzetrontónak Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt. Megrázó vallomása ma is fülemben cseng: „Nem óhajtok Önnel kezet fogni! Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát, feleségem kezét. El kellene tartanom magamtól örökre a kezem, mint Őze Lajos Az ötödik pecsét című film végén.”
Jelentős tett volt ez 2008-ban! Bátorság kellett hozzá, nem olyan nagy bátorság, mint 2011 januárjában magánnyugdíjpénztári tagnak maradni, de mégis… Nyílt levelében sok olyat állított Gyurcsányról, ami nem volt igaz, és föl sem vetette, hogy az akkori kudarcokért bizony az ellenzék és Orbán Viktor is felelős, de ne legyek szigorú! Ön színész, nem történész, politológus vagy közgazdász, és egy nemzeti ünnep előestéjén megfogalmazott nyílt üzenettől ne várjunk árnyalt elemzést. Nemzethalált vizionált, undorodott a tesze-tosza kormánytól, dühítették az eltékozolt évek. Becsültem emiatt! És azért is, hogy nem sunnyogott, mint abban az időben sokan, akik átvették a díjat, de nem fogadták el a díjat átadó miniszterelnök jobbját.
Levele abban is tisztességes volt, hogy nem vitatta a Kossuth-díj értékét. Azt írta: „majd boldogabb időkben, amikor ismét demokrácia lesz Magyarországon; […] ha majd a szavak ismét visszanyerik eredeti jelentésüket: erkölcs, morál, igazság; ha a hazugot nem igazmondónak nevezik; a csalót, tolvajt megbüntetik; következménye lesz az emberek rafinált manipulálásának, becsapásának és a cinikus dölyfös önkény befejeződik, […] akkor majd örömmel és boldogan veszem át a Kossuth-díjat.”
Ma öné a Kossuth-díj.
Valóban úgy érzi, most már átveheti?
Demokrácia van ma Magyarországon? Kilenc, tizenkét évre kinevezett egypárti komisszárokkal? A kormányzó párt hű embereinek személyére szabott kivételes törvényekkel, a Lex Szászokkal, a Lex Járaikkal? Visszamenőleges hatályú törvényekkel? A pártvezér aktuális akarata szerint többször átírt alkotmánnyal? Csökkentett hatáskörű Alkotmánybírósággal? Egypárti médiahatósággal, amely kedve szerint szabhat ki horribilis büntetéseket?
Demokratikus légkört teremt a megalapozott bizonyítékok nélküli nyilvános gyanúsítgatás, a politikai ellenfelek kriminalizálása? Erősíti a demokráciát a kormány gyűlöletkeltő kommunikációja: fiatalok és idősek, egészségesek és rokkantak, diplomások és kétkezi munkások, munkavállalók és munkáltatók, magyarok és cigányok egymás ellen ugrasztása?
Ma vajon nem a hazugok állnak elénk igazmondóként? Elhitetni, hogy a magánnyugdíjpénztárak „a vörös bárók” pénznyerő szervezetei voltak. Elhitetni, hogy jó volt magyarnak lenni Strasbourgban, a magyar médiatörvény vitájában. Elhitetni, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz évben csak rossz történt Magyarországon. Elhitetni, hogy a költségvetési hiányért csak a baloldali kormányok felelősek. Elhitetni, hogy az új, egykulcsos adórendszerrel mindenki jól járt.
Ma nincs dölyfösség? Amikor kormányunk nulla nemzetközi presztízsű gazdasági minisztere kioktatja a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió szakértőit, sőt, bocsánatkérést is elvár tőlük? Nem dölyfösség lekommunistázni, félrevezetett szerencsétlennek nevezni kemény próbákat kiállt demokratikus államok vezető politikusait?
Ön szerint nincs önkény az indoklás nélküli elbocsátásokban? Nincs önkény a kultúrában? Nem figyelt föl a filmrendezők panaszára, a zeneművészek sóhajtására, a megvont apanázsú társadalmi szervezetek halálsikolyára? Nem bántja, hogy főnökére, Alföldy Róbertre kicsinyes hordák acsarkodnak, buzinak, hazaárulónak nevezik? Észre sem vette, hogy a Kossuth-díj Bizottság is átalakult, eddigi elnöke lemondott, mert semmi esélyét nem látta annak, hogy a kormány komolyan veszi szakmai ajánlásaikat?
Megbüntetik ma a csalót, a hazugot, pártállástól függetlenül? Hallott ön a levitézlett fideszes esztergomi polgármester csalásairól? A zuglói fideszes polgármester panamáiról? Az egykori ingatlanügyeit serénységgel feledtető elszámoltatási kormánybiztosról? Hol vannak a katasztrófa sújtotta embereknek juttatott adományaink?
Visszanyerték a szavak eredeti jelentésüket? A Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat nemzeti együttműködést hozott? A nyugdíjvédelmi kormánybiztos a nyugdíjakat védi? Valóban megteremtették a szabad választás lehetőségét az állami és a magánnyugdíjpénztári rendszer között? Szűk egyhónapos mérlegelési határidővel, hárommillió embernek mindösszesen 37 nyilatkozás tevő hely felállításával? Számolta már, hány kifejezést talált ki a kormány a „megszorítás” szó helyettesítésére?
Művész úr! Ha ma szétnéz, nem nyomorba, kilátástalanságba, depresszióba süllyedő Magyarországot lát? Nem hallott Gyöngyöspatáról, ahol polgárháborús helyzet van? Nem olvasott a növekvő munkanélküliségről, a csökkenő fizetések, az elszabaduló árak, a horrorisztikus a hitelkamatok miatti reménytelenségről? Nem érzi, hogy a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat éppolyan bohózat a közintézmények falán, mint hajdanán a Rákosi Mátyás-idézetek, vagy az úttörők 12 pontja?
Ön három éve visszautasította a Magyar Köztársaság egyik legrangosabb elismerését, mert nem akart kezet fogni Gyurcsány Ferenccel. Ma kezet fogott Orbán Viktorral, aki egyre többek szerint Kun Béla vagy Rákosi Mátyás nemzeti színeket magára öltő reinkarnációja. Parolázott Schmitt Pál köztársasági elnökkel, akinek munkavégzését minősíti, hogy már szűk egy év után az Orbán-kormányé az a kétes dicsőség, hogy a harmadik magyar köztársaság kormányai között messze ők hozták a legtöbb alkotmányellenes törvényt. Ehelyett sármos elnökünk megdicséri a miskolci diákokat, mert nem büdösek, és kijelenti a veszprémi diáklányok előtt, hogy a lányok teste nemzeti érték. E két ember után bizony büszkén megsimogathatja gyermekei arcát, megfoghatja felesége kezét!
Mondhatja, hogy ön színész, nem foglalkozik politikával. Legutóbb – nem éppen most volt – a Mester és Margaritában láttam, a Nemzeti Színház előadásán. Bulgakov műve az emberi sokszínűséget nem evilági és időtlen dimenzióba emelve állítja szembe a kicsinyességgel, a mindennapok egyöntetűségével. A kiszolgáltatottság rabságát a szerelem adta szabadsággal. A szabad embereket a diktatúrák nyersanyagával. Gondolja meg, hogyan érezné magát Bulgakov Orbán Viktor Magyarországában!
Miben különbek mai állapotaink a három évvel ezelőttieknél? Mégis, a mai nemzeti ünnep előestéjén miért nem írt a miniszterelnöknek megrendítő nyílt levelet? Miért vette át emelt fővel a Kossuth-díjat?
Kénytelen vagyok azt hinni, hogy önnek a mostani kormány egyszerűen szimpatikusabb, mint az akkori. Fül becsukódik, szem a távolba néz. Így viszont a Kossuth-díj önnek sem egyéb, mint politika.
Hagyjam békén? Akkor és attól veszi át az önt megillető díjat, amikor és akitől akarja. Igaz. De ne feledje Szabó István filmjében a színészkirályt, akit főszerepe után csak Mephistonak neveztek! Azt reméli, kibontakoztathatja tehetségét a nácik új világában. Nem akar figyelni arra, milyen az új világ, csak művészi álmaira összpontosít. Vezető színész lesz, majd színházigazgató. Észre sem veszi, hogy közben megtagad mindenkit, akit addig szeretett és nagyra tartott. Nem jön rá, hogy az önkényes hatalomnak nem színészekre van szüksége, hanem a mesterséget jól művelő csepűrágókra. Már csak egy lépést kell megtennie… Áll egy monumentális színpadon, nem tudja miért lökték oda, körötte a pokol sötétje zúg, fájdalmasan vakító reflektorok kereszttüzében vonaglik, mintha lángok mardosnák. „Mit akartok tőlem? Én csak egy színész vagyok?” – kiáltja a sötétbe.
De nem kap választ.
