Mit kínál Orbán Európának?

Emlékszem, annak idején, mielőtt eltettük télre a krumplit, átválogattuk. Kiborítottuk a zsákból és minden egyes krumpliszemet kézbe vettünk, megforgattuk, nem hibás-e, nem indult-e rothadásnak. „Jól nézd meg, mert egyetlen rothadt krumpli tönkretehet egy egész zsák egészségeset!” – mondta anyám.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a mondat, ha azt hallom, Orbán Viktor immár Európa hőse, legpotensebb államférfija, aki látnoki módon oldotta meg a menekültkérdést, akit rövidesen követ majd a kontinens minden kormánya. Szerintem nem hős a mi Viktorunk, ellenben ő az egy szem rothadt krumpli – tönkreteheti egész Európát.

Azt az Európát, amely az 1950-es években született meg, amikor a francia külügyminiszter, Robert Schuman és a német kancellár, Konrad Adenauer elhatározták, hogy véget vetnek az évszázados francia–német ellenségeskedésnek, egymással szembeni gyanakvásnak, és igyekeznek minél több szállal, a gazdaság, a politika, a kultúra és az emberi kapcsolatok terén is összekötni a két országot, hogy Európában ne legyen többé háború.

Az álom megvalósult, egyre több ország csatlakozott, egyre szorosabbá váltak a kötelékek, mígnem 1992-ben megszületett az Európai Unió.

Sorolhatnánk, mi mindenből kovácsolódott össze a siker: fenyegető Szovjetunió, világgazdasági verseny, Európa térvesztése a világban, nemzetek fölötti mamutcégek… De kellett az is, hogy a kormányok az emberek jobbik énjére építsenek: arra, hogy gyűlölik a háborút, egyenrangúnak tekintik a más nyelvű, más vallású embereket, nyitottak mások értékeire. Ezt erősítette a propaganda, ezt szolgálták a „közös Európa-ház” jelképei.

Akik az Uniót pusztán gazdasági integrációnak vagy államszövetségnek értelmezik, azok nem sokat értettek meg Schuman és Adenauer álmából, azok nem értik az Unió lényegét. A modern Európa alapja a sorsközösség felismerése, annak a gondolatnak politikává érése, hogy az európai népeket több köti össze, mint ami elválasztaná egymástól. Európa gondolata az, hogy a különböző népek gazdagítják egymást, és nem elvesznek egymástól. Európa az országok, népek közötti szolidaritást jelenti, annak felismerését, hogy egymás ellenére nem gyarapodhatunk.

A magukat reálpolitikusnak tartók persze mosolyognak ezen: álom, fantazmagória, mondják. Találnak érveket: a gazdag országoknak sokat hoz a konyhára az európai gondolat, a támogatásnak álcázott kizsákmányolás.

Ezektől az okosoktól megkérdezném, komolyan gondolják, hogy egy Rajna-vidéki német állampolgárnak, valamelyik német iparmágnásnak vagy egy angolnak elemi gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy mondjuk Szabolcs, Borsod vagy éppen Kelet-Lengyelország fejlődjön, hogy ezeken a vidékeken is jobban éljenek az emberek? Persze, vannak gazdasági megfontolások is (piacbővülés, olcsó munkaerő), de ne tegyünk úgy, mintha a szolidaritás gondolata nem létezne!

Ellenben mit kínál Orbán Viktor Európának? Olyan kormányzást, amely az emberek rosszabbik énjére épít: az irigységre, a féltékenységre, az önzésre, az ismeretlentől való félelemre. „Én”, „én” és harmadszor is „én” – ez Orbán gondolata, a „mi” helyett. Amikor vezérünk nemzetállamok Európájáról szónokol öntelten, akkor egymásra gyanakvó, egymással harcoló országokra gondol, amelyek becsmérelhetik, kioktathatják egymást, akár őskori bunkós módon is, ha ez tűnik célravezetőnek. Ennek az Európának a himnusza nem az Örömóda, hanem a Világok háborúja.

Orbán szerint persze a harc „nemes vetélkedés”, amelyben székely ravaszsággal és dakota bölcsességgel felvértezett „pávatáncos” vezetők kívántatnak. De nem biztos, hogy ez jóra vezet. Különösen, ha más országokban is támadnak harcias kópék, „pávatáncos” vezérek. A népek mostanság nagyon kívánják az ilyeneket. Az úton már elindultak a szlovákok, a lengyelek, a csehek, félénken, de arrafelé kacsintgatnak, az osztrákok, a szlovének és puffognak a bajorok is… Mi lesz, ha Németország is erre az útra lép?

Olyan Európa nem létezhet, amelynek Orbán a vezetője, a legbefolyásosabb politikusa. Mert az ilyen Európa már csupán földrajzi fogalom lenne.