Leginkább úgy tudlak felidézni,
hogy egy csótánnyal nézel farkasszemet
Költő vagy, mindig tudtam ezt,
de sokáig nem kedveltelek,
míg verseidből végre megértettem
emberséged és bölcsességedet.
Leginkább úgy tudlak felidézni,
hogy egy csótánnyal nézel farkasszemet,
atomháború mocska leng verseden,
dühvel agyoncsapnád a férget,
mert az majd túléli, és te nem.
Pajzánságod is elbűvölt,
mikor Hitler halálát recsegte a rádió,
te a vörös Eleánor combjait csókolgattad éppen,
köldökén s lágyékán kutattad mi a való,
vagy ott van a svéd rokokó,
Ulla tüzes teste a fülledt fogadóban,
és az abrakot fújó merev farkú ló lenn a hóban,
a költő Ullát feledve az ablaknál motyog, tötyörög:
„az ördögét, féltékeny a dög!”
S persze Recsk,
ahol fejben írtad a verssorokat,
s hogy legyőzhesd a barbárokat,
minden fogolytársad őrzője lett néhány sornak,
ez komolyabb létkérdés volt,
mint hogy jut-e étel holnap.
Majd száműzöttként, idegen kontinensen
dohogtál, hogy egyre rosszabbak
az autók és az autószerelők szintúgy,
és mindenütt a tévé, csak a tévé,
a költészet vagány és öngyilkos különút…
S, ha szabad versem
sorai úgy cikáznak,
mint dús hajad villámai, megemlítem,
hogy Fanni asszony sok volt már nekem,
nem hittem, hogy aggkorban van szerelem,
„Ekkora szerelemnek nem lehet ellenállani” –
ugyan már, kilencvenévesen, papi!?
hát fölállt még, vagy megtanított az alázat,
hogy malacként csámcsogj medúza-mellein
és szürcsöld combjait mint kagylófaló állat?
megborzongott-e pergamen bőröd,
ha érezted csitri ajkain a huncut nyálat?
…
Az idő mindent megold.
Te elmentél,
vaskos kötet – életmű kiadás –
maradt utánad,
és én is öregedtem…
…megtapasztaltam,
hogy a kor valóban lárifári,
ha jön a szerelem,
nem lehet ellenállni:
gyötör, fölrepít, elejt egyvégtében.
Ebben is igazad volt.
Nyugodj hát békében!
