A kollégiumi élet meg egész évben főleg a szerelemről szólt. Megvolt ennek a módja...
A vidéki város tudományegyetemén szeptember elején az volt a legfontosabb kérdés, hogy milyenek lesznek az új egyetemista lányok. Legalábbis a fiúk között. A kollégiumi élet meg egész évben főleg a szerelemről szólt – persze tágabb értelemben, belefért abba a nyers szextől a holdfényes vágyakozásig minden.
A „friss húsok” közül az elsőkre már szeptember második felére lecsaptak az élelmesebbek, a szeptember végi, október eleji építőtábor után pedig berobbant a szerelmi élet, addigra már csak a legügyefogyottabbaknak és a legnyafkábbaknak nem jutott partner.
Magyarországon akkoriban, ügyeltek rá, hogy az értelmiségi fiatalok becsüljék a munkás-paraszt hatalmat, s ennek jó módja volt, hogy ősszel az egyetemisták egy vagy két hétig részt vettek a termés betakarításában. A vidéki város tudományegyeteme Szabolcs-Szatmárban volt érdekelt az almaszedésben. Szabolcs-Szatmárban a zamatos alma mellett szilva is van, és ha szilva van, jó féle szilvapálinka is van, ami a villózó fényeknél is jobban feldobta az esti diszkók hangulatát.
A partnerekből gyakran párok lettek, együtt főztek, együtt mostak a kollégiumban, és rendszeressé vált a nemi életük.
Megvolt ennek a kollégiumi módja. A kollégium öreg épület volt, eléggé távol a várostól, olyan területen, ahol már az erdők kezdődtek. Hat- és nyolcágyas szobák voltak, a szobáknak kulcsa is volt, és ezeket a kulcsokat nem csak a holmijuk védelmére használták a kollégisták. A kulcsra zárt kollégiumi szobákban vált testi valósággá kaland és szerelem. Rozsdás sodronyágyakon.
A dolog szervezést igényelt és csipetnyi nyilvánosságot. Meg kellett egyezni a szobatársakkal, hogy vegyenek magukhoz néhány jegyzetet és úgy öltözzenek fel, hogy a következő bő órát valamelyik tanulószobában töltik, mert az ajtó ideiglenesen zárva lesz. Ma nekem, holnap neked. Előfordult, hogy hirtelen gerjedt fel a vágy, és ilyenkor a szobatársak előzetes értesítése nélkül fordult a kulcs a zárban, ami okozott kis kellemetlenséget, különösen télen, amikor kabátostul, minden cuccal kellett beköltözni a tanulószobába. Persze ehelyett sétát is tehetett az ember. Többször bekopogni a szobaajtón, vagy feltűnően leülni a szoba közelében, és figyelni, mikor nyílik az ajtó, illetlenség volt.
Az egyetemistákra mindig jellemző volt a szexuális szabadosság. A hetvenes évek végén különösen így volt ez: még nem jelentett halálos fenyegetést az AIDS, és a papok intelmeivel sem foglalkoztak annyian, mint manapság. Számítógépek és okostelefonok híján a fiataloknak több idejük volt egymás testi valójára. Alkalom is volt bőven: ez az időszak a diszkók fénykora, és voltak házibulik, ahol a ledérség szinte kötelező volt. Vizsgaidőszakra, ami a szilveszteri fergeteges kollégiumi bulit is magába foglalta, már aligha volt szűzlány az egyetemen. Talán csak Boszi. De róla majd később.
A kollégiumban akadt néhány négyágyas szoba is. Ezeket a nagymenők foglalták el, akik harsány haveri köröket alkottak, és rendszeres látogatói voltak a város egyetemisták között népszerű kocsmáinak, amelyeket tanszékeknek neveztek: Pálma Tanszék, Leveles Tanszék, Borsodi Tanszék stb. Zeller nem volt nagymenő, de év végén szétrobbant az első évfolyamos szobája (volt, aki másik kollégiumba vagy albérletbe költözött, egy srác pedig abbahagyta az egyetemet), és valahogy bekerült a nagymenők közé. Négyágyas szobába!
Zeller kilógott közülük. Például rendszeresen látogatta az előadásokat, míg a nagymenők csak azokat, ahol katalógus volt (így nevezték a jelenlét ellenőrzését) és a szemináriumokat, ahol kisebb csoportok voltak, közvetlenebb volt a kapcsolat a tanárral. Bár máshogyan viszonyult a tanuláshoz, mint a szobatársai, és az élet más kérdései foglalkoztatták, például nem szerette a focit és általában a sportokat, azt sikerült elkerülnie, hogy strébernek, „tanulógépnek” tartsák. Egészen jól kijött velük, néha eljárt az ivászatokra, s hazafelé együtt üvöltötték a város éjszakai csöndjébe, hogy „Szappanos a bika fasza, nem megyünk mi innen haza…”.
A nagymenők gyakran zárták be a szobaajtót, különösen Béla, aki egyébként a kollégiumi titkár volt, jó dumája volt, sportember volt, és nem válogatós a lányok tekintetében: Gizi, Zsuzsi, Éva, Alexa, Anci, jöttek koncertek vagy kollégiumi diszkók után, szalagavatókról, gólyabálról és szilveszteri mulatságról. Jobbára egyszeri alkalmakra.
Idővel Zellernek is lett barátnője, Saci. Vörös hajú, világos barna szemű, vékony lány volt, elszórtan apró szeplőkkel – jól állt neki. Szükségessé vált a szobakulcs.
Csodálatos volt, hogy szinte észrevétlenül jutottak el eddig. Bő egyheti együtt járás után. A szobában két emeletes ágy volt, nagy rendetlenség, valaki vicces kedvében még egy sárga-fehér sávos forgalomterelő kúpot is felhozott ide, és volt egy lemezjátszó is, a meghajtószíj kicsit nyikorgott, de szólt, azon hallgatták azt a néhány lemezt (Mini, Skorpió, P.Mobil, Omega), ami az idők során oda került, és ott ragadt a szobában. Egy késő délután, már sötétedett, és Zeller Sacival volt a szobában, Zelleré volt az egyik felső ágy, azon feküdtek egymás mellett, hallgatták a Körbe-körbe című hosszú számot (Mini). Simogatták egymást, ruhán keresztül, csókolóztak, Zeller a póló alá csúsztatta a kezét, simogatta körkörösen a lány melleit, majd keze lassan végigcsúszott a hasán, és a köldöknél megint körkörös simogatásra váltott. A lemez lejárt, ez volt az utolsó szám az A oldalon, a lejátszókar kattantva fölemelkedett, de észre sem vették a csöndet, eszükbe sem jutott lemezt cserélni.
– Most ne, majd este – suttogta Saci –, tudod, megbeszéltem Borival, ma egyedül van a szobájukban, átköltözik a lányokhoz, miénk a szoba, ott nyugodtan, kaptam Postinort is Margótól, ott nyugodtan...
Zeller már a lányon feküdt, megborzongott, hogy mellkasa a felhúzott póló alól kibontakozó melleihez ér, csókolta az ajkát, a lány lábai még félig összezárva, a bugyi is rajta volt, Zeller távolról hallotta, hogy Saci mit suttog, nem akart az ölébe hatolni, csak simogatta vöröses szőrpamacsát, élvezte a puhaságot, a forró, nedves íveket, már nem csak kézzel, hanem a merev farkával is. De a mozdulatok egyre hevesebbé váltak, a vékony bugyi félrecsúszott és Saci feljajdult. Mindketten fölültek, a lány az öléhez nyúlt, véres volt, és véres lett a bugyi, a póló, az ágytakaró.
– Nem akartam – mondta Zeller, és átölelte Sacit.
– Most csak bújnék – mondta a lány és odabújt Zellerhez, csókolóztak, Zeller a könny ízét is megérezte a csókban, és még gyöngédebben ölelte Sacit.
A pillanat lassan oldódott, mint Zeller célba nem ért merevedése, de mindinkább az ész vette át az irányítást, papírzsebkendőkkel igyekeztek eltüntetni a vérnyomokat, ez persze a ruhákról, az ágytakaróról nem ment, mindenhonnan ki kell majd csutakolni a vért, bár szerencsére nem volt nagy mennyiség. Mindketten felhúzták a „zenehallgatás” közben hevenyészve letolt mackónadrágjukat, az ágytakarót egyelőre Zeller szekrényébe gyűrték, Zeller helyére tette a lemezjátszó lejátszókarját, a tasakjába csúsztatta a lemezt. Azután állva is csókolóztak, majd Saci kisurrant a szobából, azzal, hogy este találkoznak Bori szobájában. Akkor vették észre, hogy az ajtó nem volt kulcsra zárva.
A szoba, ahol az első együttlétet tervezték, a másodikon volt, két emelettel lentebb, mint Zeller szobája. Este tíz körül járt, Saci áthozta a saját ágyneműjét, lepedőstül, Bori meg vitte a magáét Saci ágyára, tartott a vérnyomoktól, nem tudta, mi történt délután a negyediken, a négyágyasban. Zeller izgatónak érezte, hogy Bori és valószínűleg Saci minden szobatársa tud a dologról, ismerte ezeket a lányokat, Margóval, többször beszélt is, érdekes gondolkodású, viharos életű csaj volt. Ő adta a Postinort Sacinak, amit az „esemény” után kell bevenni.
Az ajtót kulcsra zárták, nem kapcsoltak villanyt, csak az udvari lámpák fénye szűrődött fel, és ettől a formák és a simogatás, a suttogások sejtelmesebbé váltak. Saci bújós volt, Zeller gyöngéd, és amikor teljesen behatolt a lány ölébe, az olyan volt, mint egy sóhaj: „Végre!” – a délutántól benne munkáló feszültség eltűnt. Gyorsan és feltartóztathatatlanul elélvezett, mintha az Ifjúsági Magazin Doktor úr kérem… rovatában az első szeretkezésről leírtak igazolódtak volna.
Feküdtek egymás mellett, ujjukkal rajzolgattak egymás bőrére, semmiségekről sutyorogtak, Boriról is, Saci tudta, hogy ő már gimisként elvesztette a szüzességét, de azóta szakított azzal a fiúval. Azután megint szeretkeztek, az előbbinél hosszabban és vadabbul.
Később Saci az ablakhoz ment, mert a közelben megszólalt egy madár, mintha hajnalodni akarna, Zeller hátulról átkarolta, meztelen fenekének nyomta az ölét.
– A városi madarak éjszaka is énekelnek – súgta Saci fülébe, azután egy ideig nézték a sötétet, hallgatták az erdő és az éjszakai város összekeveredő, ritkás hangjait.
Attól az éjszakától váltak igazán egy párrá, Zeller szobatársai ezt abból is tudták, hogy gyakran bezárkóztak a negyedik emeleti négyágyasba, de így tekintették ezt a lányok Saci szobájában is, és nem zavarta őket, hogy Zeller gyakran feltűnt náluk. A kollégiumban nem maradtak titokban a szívbéli és a testi vonzalmak.
Saci egyik szobatársa volt Boszi. Akinek senki sem vágyott a szüzességére. Boszi csúnya volt. Apró, szinte gyerekméretű lábfeje volt, felfelé vastagodó combokkal és hordónyi fenékkel, dinnyényi mellekkel, a válla ehhez képest keskeny volt, a feje viszont megint nagy, durva orral és loboncos hajjal. Úgy nézett ki, mint egy elátkozott boszorkány, mindenki így nevezte: Boszi. Ráadásul kotnyeles lány volt, mindenbe beleszólt, mindent jobban tudott. A nevéért viszont nem haragudott, mert úgy érezte, a Bosziban van hetykeség, tűzről pattant nőiesség.
Boszinak nem volt barátja se a fiúk, se a lányok között, többnyire nem tartott a csoporttársaival, szobatársaival, ha diszkóba, kocsmába vagy moziba mentek. Ült az ágyán –egy alsó ágyon –, olvasott és teát kortyolgatott, kétes tisztaságú bögréből.
Az is baj volt, hogy sok mindent félreértett és sértődős volt. A szobatársai nem nagyon beszélgettek vele, kivéve Margót, aki tapasztalt volt az élet apró és nagy dolgaiban, még inkább szívügyekben. Akkoriban egy harminc év fölötti férfival járt, egyszerű fizikai munkással, kicsit már unta a durvaságát, mondta is a lányoknak vicces-keserűen: „Nálam jobban senki nem támogatja a munkásosztályt”. Boszi egyszer kibökte Margónak, hogy szerelmes Bélába.
– Hülye vagy, majd kinövöd! – mondta Margó. – Nem látod, kikkel hetyeg Béla?
Aggódás volt ez inkább, mint durvaság, és Margó megkócolta Boszi haját, hogy oldja a feszültséget. Azután másról beszélgettek.
Márciusban voltak a forradalmi ifjúsági napok eseményei. Egy szemfüles pártpropagandista felfigyelt rá, hogy forradalmaink évfordulói tavaszi napokra esnek (akkoriban 1956 még ellenforradalom volt). Nagy levegőt vett, és kitalálta, hogy együtt ünnepeljük az 1848-as pesti forradalmat (március 15.), az 1919-es tanácsköztársaságot (március 21.) és hazánk 1945-ös felszabadulását (április 4. – hogy ez miért volt forradalom, azt nem volt egyszerű megmagyarázni). A kollégium éjszakai túrát szervezett, voltak fáklyák és forralt bor, zsivaj, kavarodás, viháncolás.
Este tíz óra körül színes, röhögcsélő csoportokban érkezetek vissza a „forradalmi ifjak” a kollégiumba. Zeller és Saci egyenesen a negyedik emeleti szobához tartottak. De az ajtó zárva volt. Megtorpanás, velős káromkodás, persze halkan. Zeller akkor vette észre, hogy az egyik szobatársa ott ül a lépcsőn, szemben az bezárt ajtóval.
– Nincs kedvem bemenni a tanulóba. Béla van bent, bár nem tudom miért, mert az este láttam, tökrészeg volt – mondta a szobatárs. – Nekem mindegy, kivárom.
Zeller és Saci leslattyogtak a másodikra.
– Főzök egy teát – mondta Saci, Zeller pedig leült Saci ágyára. Szerencsére alsó ágy volt.
Néhány lány a szobában volt, Zeller beszélgetett velük pár szót az éjszakai túráról, egyebekről. Dorka, magas, fekete, sportos lány elénekelte a csoportindulót, amit a lányok az éjszakai túrán is többször előadtak. A szöveget egy divatos, dzsesszes számra írták, s felismerhető volt, hogy a kémikusok indulója. Legalábbis, akik tudtak róla, hogy kémikusok éneklik, azok szerint találó volt.
„Főzhetsz, melegíthetsz bennem éppen eleget,
mert a fenekem átengedi a meleget,
és ha nem tudnád még a nevemet,
a nevem alumínium edény,
a nevem alumínium edény.”
Elkészült a tea, kortyolgatták Sacival, halkan beszélgettek, az egyik lány rádiót hallgatott. Zeller felfigyelt rá, hogy Boszi ágya üres. Pedig máskor korábban is ott gubbaszt már, nemhogy tíz óra után.
– Hol van Boszi? – kérdezte Saci, de a lányok csak hümmögtek. – Majd megjön.
Kis idő múlva Margó odaült melléjük Saci ágyára:
– Boszi Bélával van, a negyediken – mondta halkan, hogy csak ők hallják. – Hogyan keveredtek egymás útjába, nem tudom, de egyszer csak jött az a lány, izgatottan, kért Postinort, bánom, hogy adtam neki, ahelyett, hogy azt mondtam volna: „maradj a seggeden”, bánom, de éppen nagyon magam alatt voltam. Ha láttátok volna, hogy fel volt dobva, se látott, se hallott, rohant, amint megkapta a Postinort, nem is volt időm meggondolni.
Sacit és Zellert fejbe kólintotta a fejlemény, hogy a Boszi és a Béla, mert ami feltehetőleg történik a negyedik emeleti szobában, az se Boszi se Béla felől nem volt megmagyarázható. Zeller egyre csak Boszi alakját látta, olyan volt, mint az Aladdin csodalámpájából előgomolygó szellem, golyhó alakja a negyedik felé lebegett.
Éjfél körül járt az idő, amikor Boszi bejött a szobába. A szokásos farmerben, ami kiemelte drabális combjait és valami lenge, piros lebernyegben. Zilált volt, sápadt. Nem mondott semmit, csak valami üdvözlésfélét a lányoknak, hassal az ágyára vetette magát, fejét a karjaiba fúrta. Kellemetlen csend lett a szobában, senki nem szólt Boszihoz, pedig mintha sírt volna, nem tudni, mert takarta az arcát. Margó mellé ült az ágyára, de ő sem mondott semmit, legalábbis addig nem, amíg Zeller a szobában volt. Saci elkísérte a lépcsőig, ilyenkor a folyosón már csak jelzőfények világítottak. Egy darabig még beszélgettek, persze Bosziról is, aztán Zeller sietett a negyedikre, szokása szerint kettesével szedve a lépcsőfokokat.
A szobájukban fel volt kapcsolva a villany, és hűvös volt, mert az ablak nyitva volt, nagyot lebbent a sötétítő függöny, amikor Zeller belépett az ajtón. Béla az ágyán feküdt, alsógatyában és pólóban, a nadrágja az ágy mellett, ledobva a padlóra. A feje hátrahajlott a párnán, és erősen hortyogott. Az ágytakaró és a paplan összegabalyodva, mintha Béla próbálta volna betakarni magát, mielőtt álomba szédült, egyik karja és egyik lába csupaszon volt, a másik a takaró alatt. Az ágytakarón, a paplanon, a lepedőn, és még a párnán is vérfoltok voltak. A padlón, nem messze Béla nadrágjától valami fehér ruhadarab, talán bugyogó vagy női trikó, és az is véres volt.
– Mi lehetett itt?
Zeller az ablakhoz ment, hogy becsukja, s közben arra gondolt, amikor Sacival álltak meztelenül az ablaknál, és hallgatták a sötétet.
Zene: All you need is love
