Mi mindenre jó egy madáretető!
Tél volt, és hó is volt. Zeller kertje kicsi, de fa azért akadt benne. Az egyik fára kirakott egy takaros madáretetőt, igazi faházikót, zöld tetővel, egyetlen szobával. Teleszórta kölessel, napraforgóval, zabbal, búzával, mindennel, ami az állateledel-gyártók fantáziája szerint a madaraknak kedves. Vett egy necchálós madáreledel-gömböt is, ebbe összegyúrtak sok-sok madárcsemegét, s hogy fölakasztotta a fára a madáretető mellé, hintázhat is rajta a madárvendég-sereg.
Zeller ezután izgatottan figyelte a kertre néző szoba ablakból az etetőt, de hosszú ideig egyetlen madár se tért be ide. Ebben szerencsétlenséget látott, s némi magyarázatot magányára: akit a madarak elkerülnek, az mit várhat a Sorstól? Legelsőként Káin érezhetett így, amikor Isten csak testvére, Ábel áldozatát fogadta jóindulattal. S Káin óta még mennyien! Talán ezért motoszkál annyi gyilkos gondolat az emberekben.
Egy vasárnap délután, amikor Zeller éppen a kertre néző szobában hevert, észrevett egy madarat. Széncinegét. A madáretetőt kerülgette. Sőt, csipegetett belőle! Zeller elnézte, milyen ügyes. Pálcika lábaival megkapaszkodott a madáretető-házikón, csőrével magához húzta a necchálóval fölakasztott madáreledel-gömböt. Úgy csipegett a gömbből. Azután megjelent egy másik cinege, majd egy veréb, majd még egy színes madár – az ő fajtáját nem ismerte Zeller. Röpködtek a madáretető körüli ágakon, csipegették a kitett magokat. A hangjuk is hallatszott. Az egyik, mint a metszőollók csettegése a február végi szőlőskertekben. A másik apró, szorgalmas öltögetés. A harmadik lágy, monoton, mint az édesanyák altatódala. Belekeveredett a koncertbe vagány „hipp-hipp” és csélcsap cserregés.
Jó volt nézni az ablaküveg mögül ezeket az apró életeket! Jó volt nem gondolni arra, hogyan élték túl a tél zord napjait, nem gondolni arra, hol húzódnak meg a mostani fagyos éjszakán. Nem kívánta, hogy mindig az ő kertjébe legyenek, nem akart befogni közülük egyet sem. Gyönyörködött kis, színes testükben, amelyeket mintha finom, vékony ecsetvéggel rajzolt volna rizspapírra a természet. Hagyta, hogy csörgedezzen fülében a sok madárhang.
Zeller derűs lett, mintha a világ dolgai örökre elrendeződtek volna. Azon szomorodott el kissé – már azután, hogy a kertre ereszkedni kezdett az alkony –, hogy eszébe jutott: közeleg az idő, amikor a nőkben is csak úgy gyönyörködik majd, mint a madarakban ezen a téli délutánon.
