Eljött az idő, hogy már én vittem apámat locsolkodni.
Mindig kedves ünnep volt nekem a húsvét. Talán azért is, mert egyre inkább elárvul a karácsony mellett. Az emberek többsége ma már inkább nyűgnek érzi, mint a megújulás ünnepének. Az okok racionálisan érthetők: karácsonykor nyugalom van, hideg, jó esetben fehér hó borítja a tájat, közeleg az év vége, lelassul minden. A húsvét viszont dologidőben jön el, amit a virágba borult meggyfák, almafák és barackfák sem feledtetnek.
Vallási értelemben a húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. A feltámadás ad értelmet a keresztény tanításoknak, ezen alapul a hit, ez ad vigasztalást a lemondásért, a szenvedésekért, jutalmat a jóságért, a szeretetért. A húsvét a természet megújulásának ünnepe, a termékenység kacér ünnepe. Kis nyuszik, sárga pihés csibék, kipattanó rügyek és könnyen libbenő szoknyák ünnepe. Mégis hanyagoljuk. Szeretnénk túllenni rajta. Nem akarjuk átélni.
A nők többsége nyafog a locsolkodáson a „pacsuliszag” miatt, nem érzi, hogy egy temékenység-szertartás részese. Röhög a locsolóverseken. Modern dolog lefitymálni a húsvétot.
Húsvétkor mostanában apámra emlékezem. Ő megadta a módját ennek az ünnepnek! Kora reggel ünneplőbe öltözött, s a reggeli sonka és főtt tojás után fogta a szagos vizes üveget, ment a szomszédba. Gyerekként magával vitt engem is – meleg vasalásillatú fehér ingben, frissen átkefélt makkos díszítésű kiskabátban –, büszke volt, ha jól elmondtam a locsolóverset. Akkoriban ezt nem tartottam fontosnak: a szomszédságban nem volt velem hason korú lány, csak 30, 40, 50, 60 éves öregasszonyok voltak. A tőlünk átellenben lakó Kocsis nénit különösen nem szerettem: mindig festetlen fehér tojást adott és egy-két forintot a locsolásért.
A szomszédok után hazatértünk, anyám megörvendezte a locsolásért kapott pénzt, a csoki tojásokat, barikákat és nyuszikat, meg a festett piros tojásokat. Máris indultunk a nagyobb körre, szerte a faluban. Nagymamámhoz, anyám testvéreihez, meg egyéb házakhoz is. Apámnak sok ismerőse volt, sok utcát bekanyarogtunk.
Többnyire már délután vágtunk neki a szomszéd falvaknak: keresztanyámékhoz és apám testvéreihez. Apámnak hét testvére, mind lány. A keresztanyám meg anyám testvére. Nagy volt a család. Busszal, vonattal mentünk, de jó időben biciklivel. Néha anyám is velünk jött, nő létére. Ilyenkor kevesebbet időztünk egy-egy helyen. De azért apám mindenütt megivott egy-egy pohár bort, evett süteményt, sült húst. Nekem saját rendszerem volt: csak bizonyos rokonoknál ettem-ittam. Finnyás gyerek voltam.
A húsvétok nálunk mindig hosszúak voltak. Előfordult, hogy valamelyik helyen tangóharmonika került elő, s kicsalogatta apámból a nótákat. Apám szeretett nótázni, erős, jó hangja volt, a többiek szívesen követték. Anyám sürgetése, később már veszekedése nem sokat gyorsított az eseményeken. Ilyenkor bizony a csillagok szúrós tekintete kísért haza bennünket. Apám a két falu közötti dűlőutakon is énekelgetett, anyám meg zsörtölődött, hogy nem gondol a gyerekre, mármint rám. Néha kutyaugatás hallatszott.
Tizenkét-tizenhárom éves koromtól a faluban már nem apámmal jártam, hanem bandában a fiúkkal. Sok lányt meglocsoltunk, osztálytársakat és más osztályba valósiakat. Ekkor már kinek-kinek volt ház, ahová nagyon szívesen ment, torkában dobogó szívvel. A lányok illatos jácintot is tűztek a kabátom hajtókájára, s anyám otthon elérzékenyült, hogy már nagyfiú vagyok.
Azután valóban nagyfiú lettem, egyetemre jártam, majd dolgozni kezdtem. Vendég lettem otthon. Csoporttársaim, munkatársaim közül sokan egyáltalán nem locsolkodtak, és aki tartotta a szokást, az is nyűggel. Én minden húsvétkor bejártam a szomszédokat, a nagy kört faluban, majd a két szomszéd falut.
Újabb néhány év múltán megtapasztaltam, milyen büszkeség az, ha fiaim, frissen vasalt ingben, jól elmondják a locsolóverset. S eljött az idő, hogy már én vittem apámat locsolkodni, autóval. Egyre kevesebb kedvvel. Keserűen és enyhe gúnnyal figyelve, mint halad ilyenkor a pohár borok keresztútján… Az autóban mesélt a saját gyerekkoráról, arról hogyan nézett ki akkor a szülőfaluja. Ott volt a tejcsarnok, amott a mázsaház, a csendőr-laktanya, abban a kocsmában szúrták ki a Gilan Jani szemét, az volt a kenderáztató, oda belefulladt a Kari, az útkereszteződésnél a fogadót felgyújtották emberevő cigányok, azon az erdőszélen éjszaka fejetlen emberek jártak, annál a pincénél az oroszok kilőttek két német motorost, a falubeliek ásták el őket… Akkoriban minden húsvéton ugyanezeket mesélte! De még a halála előtti húsvéton is kikönyörögte, hogy vigyem.
Mostanában nem járok locsolkodni. Nem is nagyon lenne kit megöntözni. Apám arcát látom, amint a hosszú húsvéti nap végén fáradtan ül a konyhaasztal mellett, egy pohár borral, de már nem akarózik innia. Dünnyög, maga elé néz, mint akinek vérzik az orra. Mintha valami nagy dolog nem teljesült volna azon a napon.
