A szuper- vagy hipermarketek parkolójában nehéz jól kikeveredni a koldusokkal való találkozásból.
Karácsony időszaka nem az ésszerű döntések időszaka. A szívek évadja ez! Varázslatos a levegő, a pára apró jégkristályokká fagy, talán angyalok szórnak ránk csillámló varázsport. A fényfüzérek fényei, a műhavas díszletek és a drogériák huncut illatai Csodaország polgáraivá varázsolnak bennünket. Békével és szeretettel telik meg csordultig a szívünk. Apa, anya, szerető, feleség, gyerekek, jó barátok, ellenségek, munkatársak, honfitársak mind arra várnak, hogy kifejezzük irántuk érzett szeretetünket. Mivel is fejezhetnénk ki ezt, ha nem ajándékokkal? Inkább többel, mint kevesebbel… Ezt ordítják Csodaország reklámjai, erre predesztinál gyermekkorunk és azóta szerzett összes tapasztalatunk.
Rohanunk a szeretet és hálaadás ravaszul berendezett szentélyeibe, a szuper- és hipermarketekbe, makacsul kerengünk a pultok és gondolák között, szimatoljuk az illatszereket, emelgetjük a márkás italok palackjait, csavargatjuk az elektromos készülékek gombjait, morzsolgatjuk a ruhák anyagát… Levadásszuk az élelmiszereket is, nagy tételben, mert így gazdaságos, és mert a jövő kiszámíthatatlan: jöhet akár természeti katasztrófa, akár ellenséges támadás az ünnepek alatt. S különben is, szeretjük etetni azt, akit szeretünk. Nagy szeretet, nagy lakoma.
Ha a pénztárak előtt kígyózó sorban várakozva van még erőnk gondolkodni, talán átfut az agyunkon, hogy nem ez a lényeg, hanem igaz lelkünk, amelyet a költő intelmére hallgatva persze gondosan megőriztünk, mint ünneplő ruhákat, hogy tiszta legyen az ünnepekre. De mit ér az igaz lélek, ha nincs a kézben egy jófajta whisky, egy üvegcse finom Burberry parfüm, egy csipkés-habos szexi fehérnemű, egy míves fülbevaló, egy divatos könyv, akármi… Garasoskodni ráérünk karácsony után!
A pénztáron túljutva úgy feszítünk a roskadásig telt bevásárlókocsi mögött, mint annak idején Julius Caesar a harci kocsiján, diadalmenet közben. S béke száll lelkünkre: mindenkire gondoltunk, mindent előkészítettünk, a csomagolópapírt és a díszszalagot se felejtettük el.
Csak egy valami ronthatja el ünnepi kedvünket. A parkolóban könnyen szembesülhetünk azzal, hogy ennek a nagy karácsonyi Csodaországnak is van útlevele. A pénz. S azzal nem mindenki rendelkezik. Csodaország határán lesnek ránk a koldusok.
Húsz éve kivívott kapitalizmusunk a demokrácia, a tisztes polgári kurázsi és a nagy vagyonú világpolgárok mellett annyi szegénységet és nyomort is teremtett, hogy mára a koldusok ellen fölvértezhette a lelkét az, aki akarta. „Találna munkát ő is, ha nagyon törné magát, de könnyebb mások jóságából élni!” „Én becsülettel fizetem az adót, segélyezze őket az állam!” „Nekem ki segít?” „Nem vehetem magamra a világ összes nyomorúságát!” Efféle érvekkel nézünk át a koldusokon. Néha adunk valamit egyik-másikuknak, hogy a lelki békénk a krisztusi oldalról is biztosítva legyen, de többnyire azért nem.
Gyakran dühítenek bennünket ezek a lerongyolódott alakok. Mert szembesítenek azzal, hogy szeretetünk nem olyan tágas, mint azt a karácsonyi dalok mondják és Csodaország miliője sugározza. Ez okoz némi szégyenérzetet. És tartunk is a csengő-bongó ünnepi hangulatba betolakodó idegentől.
A szuper- vagy hipermarketek parkolójában nehéz jól kikeveredni a koldusokkal való találkozásból. Mert a koldus nem azt kéri, hogy adjunk neki 100 forintot, hanem szelíden fölajánlja, hogy visszatolja a bevásárlókocsit a gyűjtőhelyre. Így szerzi meg azt százforintos érmét, amelyet a kocsi megfelelő perselyébe dugtunk a vásárlás kezdetén, hogy elköthessük e nélkülözhetetlen segédeszközt. S ez nagyon rossz, a mi szempontunkból. Nem mondhatjuk, hogy a koldus munka nélkül akar pénzhez jutni.
Amikor a koldus mellénk somfordál a kéréssel, mi még a vásárlás és a pénztári teendők utáni zavart állapotban vagyunk, még az forog fejünkben, becsapott-e minket a pénztáros, jól elhelyeztünk-e minden árut az autó csomagtartójában, ép marad-e hazaúton a hatezer forintos whisky üvege, és nem lopta-e máris el ez a rongyos alak a maradék pénzünket az autóülésre hajított kistáskánkból. Ha engedünk, és a koldus hálálkodva elkaristol a bevásárlókocsival, korholhatjuk majd önmagunkat pipogyaságunkért, gyávaságunkért, amiért nem mertünk ellentmondani. A távolabb látók gyakran a jövőjüket is elsiratják, mert aki nem meri azt cselekedni, amit valójában cselekedni szeretne, nem képes kiállni önmagáért és a családjáért, az sokra nem viheti. Ha viszont megtagadjuk a koldus kérését, akkor ugyancsak korholhatjuk önmagunkat, hiszen mi az a száz forint, amit sajnáltunk ettől a szerencsétlentől. Aki ráadásul még azzal is kellemetlenkedett, hogy kellemes karácsonyt és sok boldogságot kívánt nekünk.
Szerencsére Csodaország leveszi lelkünkről e nagy terhet! A 99 forintos érmével. Ez tulajdonképpen nem is érme, mert kék műanyagból készült, alakra és méretre egyezik a százforintossal, de dizájnos nyelve is van, rajta Csodaország nevével és logójával. A vevőszolgálatokon váltható 99 forintért, hogy számszakilag is megérje az üzlet, de a lelki béke és a jó közérzet szempontjából értéke persze ennél nagyobb. Megfizethetetlen. A 99 forintos kis eszközt a bevásárlókocsi perselyébe kell dugni a százforintos érme helyett. Feladatát, a bevásárlókocsi kiszabadítását tökéletesen ellátja, de a koldus számára értéktelen. Így ha közelít hozzánk és azt kérdezi, elviheti-e a bevásárlókocsit, fölszabadultan mondhatjuk neki: „Nem pénz van benne!” Széttárhatjuk karunkat, sajnálkozó arckifejezéssel, hogy mi szívesen megsegítenénk a nélkülözőt, de sajnos a körülmények… A kocsiban százforintos érme helyett csak 99 forintos műanyag van. Nem tudhattuk előre, hogy csalódást okozunk ezzel.
Amikor beköszönt szent karácsony estéje, tiszta lélekkel, a világgal megbékélve olvashatjuk föl a fenyőfa alatt gyermekeinknek A kis gyufaárus lány történetét… Mi biztosan nem hagynánk megfagyni őt a téli éjszakában, a fellobbanó gyufaszálak tündér fényében.
A kis gyufaárus lány történetét ide kattintva meghallgathatjátok.
