Lengyel "barátaink"! Amikor 1982-ben a magyar egyetemisták kiálltak mellettetek, tudták, hogy a szabadságért teszik. Amikor ma Orbán Viktor hívó szavára Budapestre jöttök, ti tudjátok, hogy mi mellett álltok ki?
„A hatvanas években, fellazult tételben fogalmazódott meg a világ” – énekelte Cseh Tamás a nyolcvanas években, amikor egyetemista voltam egy vidéki város hírneves, ám kissé áporodott szellemű egyetemén, s amikor már valóban föllazultak a régi eszmék, és kidugták fejüket a kényelmes jólét langy, humuszos talajából az újak. Akkoriban fedeztük föl, hogy lehetne valamit kezdeni azzal, hogy magyarok vagyunk, s ha nem ülnének nyakunkon az oroszok és kiszolgálóik, a kommunisták, szabadabban élhetnénk: jobbak lennének a beatkoncertek, többet utaznánk, még a szerelem is más lenne. Így valahogy…
A KISZ (az ifjak kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség) keretein kívüli, „parttalan” politizálás persze olyan volt még akkor, mint a Nyugatról becsempészett Playboy magazin, amelynek kettényírt, majd itthon átlátszó ragasztószalaggal újra összeragasztott lapjait nyálcsorgatva lapozgattuk: illetlen és izgató. Az első rendszerellenes tüntetés már megvolt 1973. március 15-én, a budapesti Petőfi-szobornál. Középiskolás srácként irigykedve hallottam, hogy a rendőrök gumibotoztak, és volt rabszállító autó is, éppúgy, mint televízióban a Nyugat válságjeleként elénk tárt híradásokban. 1973-tól március 15-e balhés napnak számított, amikor minden fiatal gyanús volt.
A nyolcvanas években léteztek már mindenféle vitakörök, különösen az egyetemeken. Tudtunk róluk, tudtuk, kik a hangadók, s kíváncsian figyeltük, mi lesz velük. Mi, a többség azonban megelégedtünk március 15-ével.
Március 15-én minden egyetemista kokárdát tűzött: a konformisták csak amolyan kerekecske gombocskát, a forradalmi hevületűek viszont kocsikeréknyit. Március 15-én lobogott a lelkünk, borzongató volt a barátnőnkhöz bújva meghallgatni egymás után sokszor a Talpra magyart. Éreztük, hogy ígéretes dolog fiatalnak lenni, és mi is megtennénk, amit Petőfiék, ha úgy hoznák a körülmények. De addig is, aznap sör helyett bort ittunk, és szidtuk a menzát, amiért bécsi szelet volt ebédre. Legalább párizsi lett volna...
1982-ben március 15-ét különösen emlékezetessé tette az ünnepi műsor, amelyet nem kért senki hivatalosság – a fiatalok csinálták önmaguknak. Akkoriban a vitákban oly gyakran emlegetett „emberarcú szocializmus” éppen embertelenebb felét fordította felénk: Lengyelországban pár hónapja katonai diktatúrát vezetett be Jaruzelski tábornok, és nálunk is keménykedett a hatalom: házkutatások, kizárások az egyetemről, s arról ment a susmus, hogy a mi csoportunkban ki lehet a „tégla”. Így abban az évben március 15-e különös hangsúlyt kapott.
Igazából eszembe sem jutott, hogy megnézzem a március 15-i műsort, a műsor jött elém: ott volt az egyetemi menza melletti terecskén, épp akkor, amikor ebédre tartottam a haverokkal. Gabó szervezte, aki a legismertebb ellenzéki figura volt az egyetemen, s ráadásul azt csacsogták róla, hogy barátnője a fájdalmasan nagy farka miatt szakított vele, úgyhogy megnéztük Gabót… Kíváncsivá tettek a testhez simuló fekete balettruhás lányok is. Különös hangzása volt a 12 pontnak (pl. „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését; [...] A politikai statusfoglyok szabadon bocsátassanak!”) és Utassy József Zúg Március című versének. Majd fölcsendült Chopin forradalmi etűdje, s a zenére egy fekete balettruhás lány – amolyan „dugnám ezerrel” típus – több méternyi lengyel zászlóval lejtett táncot, Gabó pedig szintén balettruhában – láthatóan méretes szerszámmal – csatlakozott a tánchoz, több méternyi magyar zászlót tekergetve. Az emberpár, a lengyel és a magyar zászló összefonódott a forradalmi etűdben. Fölemelő volt, s erotikus… Az etűd hangjai elúsztak a sivár terecske fölötti napsütéses, bárányfelhős légben, a szereplők meghajoltak, a lány és Gabó extázis utáni szárnyszegettséggel álltak, testükön a lengyel és a magyar zászló. Nem tapsoltunk, csak álltunk, álltunk, nem tudni mire várva…
Volt az évfolyamunkon egy néger fiú, Pico, Lesothóból. Lesotho kis ország a dél-afrikai hegyek között. Nem sokat tudtunk Lesothóról, talán köztársaság volt, talán királyság, vagy diktatúra, vagy ez is, az is, mikor, mi, de azt tudtuk, hogy körbezárja a négeralázó Dél-Afrikai Köztársaság. Sajnáltuk Picot, s találgattuk, miniszter lesz, vagy kivégzik, ha nálunk szerzett diplomájával visszatér szerencsétlen hazájába. Puhány, kövérkés néger volt, nem az a „csokifiú”, akiért elolvadnak a magyar nők a diszkóban, s emiatt gyakran élcelődtünk is vele, mire ő hamiskásan mosolygott, a durvább tréfákra pedig úgy tett, mintha nem értené. Egyszer, csoportkiránduláson egy kis falusi múzeumban a felügyelő nénike erősen biztatta: „Írjon már valamit a vendégkönyvbe, lelkem, nem baj, ha négerül!”, Pico pedig jellegzetes hamiskás mosolyával a vendégkönyvbe rajzolt egy kannibált, s firkantott alá néhány krikszkrakszot.
Akkor, március 15-én, Pico éppen hozzánk csapódott, s végignézte a műsort. Ahogy álltunk a műsor után, kokárdától súlyosan, ő szólalt meg először: „Na, gyertek ebédelni, magyarok!”
