Mit ér a költészet napja, ha katona az ember?
Régen volt. Fiatal voltam és katona. Rossz katona. Ritkán kaptam kimenőt, eltávozást, még ritkábban szabadságot. De húsvét ünnepére hazamehettem. Abban az évben április 10–11-re esett a húsvét, vagyis költészet napjára. Ez a nap számomra mindig is ünnepnek számított, József Attila miatt és amiatt is, hogy a költőket az emberiség különleges lényeinek tekintettem. Magam is írogattam versikéket.
Abban az évben még nagyobb jelentősége volt a költészet napjának. Úgy éreztem, a katonaság eldurvítja az ember lelkét: alig művelt tisztjeink és műveletlen tiszteseink élvezettel gyepáltak minket, leendő egyetemistákat a kiképzések során, de a században azt is megtapasztalhattam, hogy a műveltség sem mindig társul magasabb erkölcsiséghez. A költészet napjáról való megemlékezéssel a katonaélet mindennapjaiból akartam kiemelkedni…
A húsvéti locsolkodás után elővettem az írógépet, és legépeltem a József Attila-kötet fülszövegéből József Attila gondolatait a magyar nyelvről („Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait.” stb.)
Találtam egy Pardi Anna-verset is:
„Nézd a költők arcát,
mily szenvedőre torzul e korban,
hogy kerülgeti őket a semmitmondás –
a belső tűz, a heroikus élmények
hiánya.
Nézd a költők arcát,
mily ősrégi szavak őrizői;
mint halál, szerelem, csend,
egyedüllét, elmuló
idő.
Nézd a költők arcát,
mily biztató mégis,
hogy szorongatnak markukban
egy árvácska-virágot.”
(Pardi Anna: Költészet. Megjelent a Mennyi út az ajtód előtt című kötetben, 1974-ben)
Másnap hajnalban indultunk a szüleimmel. Egy dél-alföldi városban voltam katona, hosszú volt az út, és reggel nyolcra kellett visszaérnem a laktanyába. Nem volt jó visszatérni a szülői házból a katonaéletbe! De szép volt, ahogyan a szürkeséget lassan elöntötte a felkelő Nap sárgás-vöröses fénye. Az utak, a városok és falvak üresek voltak, csak a vasútállomások tehervagonjai és magtárai körül lebbentek fel nagy tömegben a galambok, mint szelíd lelkek egy látomásos festményen. „A magyar szóból finom műszer lett”, … „Nézd a költők arcát…” – ismételgetem az autóban, és nagy békességet éreztem.
A laktanyába érve elköszöntem a szüleimtől, és azonnal kirajzszögeztem a század faliújságjára a gépelt papírlapot a költészet napi megemlékezéssel. A nap során örömmel láttam, hogy néhányan megállnak a papírlap előtt, olvasgatják. És a század rendjéért felelős ügyeletes, sőt a magyar nyelv gazdagságát leginkább káromkodásokban gyakorló tisztesek sem távolították el!
