Él-e bennünk 1956? Van-e értelme a hősi halálnak? Egy 2009-ben keletkezett írás némileg aktualizált változata következik.
Október 23., az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepe régóta a megszokott koreográfia szerint zajlik. Hivatalosan. Itt-ott nemzeti színű zászló lóg fáradtan a házak zászlótartóiban, vannak ünnepi szónoklatok, amelyek sok mindenről szólnak, a legkevésbé 1956-ról. Ilyenkor föltámad halottaiból az ellenzék, mert a csodavárók megmozdulnak – mégis csak ez volt az utolsó forradalmunk. A „-tól –ig” tartó megmozdulás rendben lezajlik, az emberek haza mennek, a magában pöfögő polgár pedig megállapítja, jó, hogy nem ment ki a tüntetésre, most más időket élünk, majd a szavazóurnánál. De többnyire szavazni sem megy el.
Az is az utóbbi néhány év ’56-os ünnepeinek tanulsága, hogy egész évben ilyenkor a legeslegjobb a wellness.
Október 23-a elmúlt, már túl vagyunk a november 4-ei gyásznapon is. Mielőtt befordulnánk az adventi ájtatoskodásba, a karácsonyi szeretet cunamiba, érdemes elgondolkodni azon, miért nem lett október 23. szívből jövő nemzeti ünnep. Olyan, amelyet akkor is megünnepelnénk, ha tiltanák.
Ezt az ünnepet a politika úgy szerette volna fölmutatni nekünk, mint a harmadik magyar köztársaság angyalkáját. Túl kívánatos angyal lehetett. Jobbról is balról is megbecstelenítették, úgy lökték elénk, hogy csodáljuk. Hát, nem csodáljuk!
Akit azzal vert meg balsorsa, hogy ’56 ünnepén szónokolni kényszerül, az általában megemlíti, hogy ez a forradalom az ifjúságé volt. A pesti srácoké.
Pesti srácok… A legkönnyebb köréjük szőni ’56 mítoszát. Mert itt járt úton lehet haladni, amelyet a bulvárlapok és az internetes bulvároldalak már szélesre tapostak. Forradalom, szerelem, szex. Erre vevő a nép. Nincs izgatóbb egy szétlőtt házban megeső szeretkezésnél, egy korhű rongyokból előfehérlő fenéknél. De szükségeltetik a hősi halál is.
Van-e hősi halál? S ha van, van-e értelme? 1956 kapcsán erről gondolkodva egy filmrészlet és egy elbeszélés jut eszembe.
A film címe nem érdekes, csak az a jelenete, amelyben egy pesti bérház udvarán feltűnik egy fiú és egy lány, kézigránátokkal és egy golyószóróval. Az utcáról lövések zaja jelzi, hogy a harcok egyre közelebb érnek a házhoz. „Házmester! – kiáltja a fiú – hogyan mehetünk föl a padlásra? Onnét az egész utcát be lehet lőni.” Erre összeszaladnak a lakók, kiabálják a fiatalok felé, hogy takarodjanak innét, mert az oroszok szét fogják lőni a házat, és itt asszonyok, gyerekek vannak… A fiú és a lány makacsok, egyre ellenszenvesebbek… Amikor egy ötvenes úr ismételten kéri őket, hogy ne lövessék romhalmazzá azok otthonát, akik semmit sem vétettek, a fiú megvetően mondja: „Ne majrézz öreg, nem te fogsz megdögleni, hanem mi, érted, mi – de még így is sokkal szerencsésebbek vagyunk, mint Te, aki egész életében kussoltál és tűrtél, akár a féreg.” Motordohogással és míves, de kíméletlen lánctalpcsikorgással érkeznek az oroszok. A fiú és a lány szenvedélyes csókot vált, a lány meggyújtja a Molotov-koktélos üveg kanócát, és rohanni kezd a tank felé. Egy sorozat elkaszálja, erőtlenül azért eldobja még a Molotov-koktélt – lángszőnyeg fröccsen a lánctalpak elé. A fiú látja a lányt, amint húsa meg-megrándul, most nem a szeretkezésben, hanem a golyólyuggatásoktól. Elszántan tüzel a kapualjból a tankra a golyószóróval. Ekkor a tank lövegtornya zümmögve megmozdul, akár egy áldozatát kereső robot feje, az ágyúcső olajozott cirregő hanggal célra tart, majd „Bumm!”, kiköp egy „malacot”. A kapualj, a fiú és a golyószóró helyén hús- és rongycafatok, vashulladék és téglatörmelék marad. A tank elcsikorog, a ház vak csönddel mered lány utcán fekvő holttestére.
Örkény István Fohász című elbeszélésében már vége a forradalomnak, vége a szabadságharcnak. A pesti srác „félúton egy eleven lény és a sár között” fekszik egy hordágyon egy sivár rendőrségi helyiségben, meztelen villanykörte bántó fényében, és megégett testét a szüleinek kell azonosítani. A szülők szolid emberek. A nagy események alatt legfeljebb a Szabad Európa Rádiót hallgatták, és nem hitték, hogy valami is változhat életükben a forradalom miatt. Meg amúgy se… A szerelmen túl is erősen ragaszkodnak egymáshoz monoton szokásaikkal, kis szertartásaikkal. Miklóskának, meg Sárikának nevezik egymást, mintha tisztában lennének gyereklétükkel, azzal, hogy velük csak megtörténnek a dolgok.
Ám az azonosítás öklendező gyötrelmén túlesve, egyszerre csak változni kezd életük. „Vége a húszkrajcáros nyomorúságnak. Nyomják belénk a kölcsönöket, az orvosok máris tele vannak pénzzel, mindenki élni, szórakozni akar… annyi az új Moszkvics, mint a szemét; erről álmodni sem lehetett azelőtt” – noszogatja őket az egyik barátjuk. Ők legyintenének, na és! Meghalt az egyetlen fiuk. Akinek legfőbb vágya az volt, hogy saját autója legyen. Aki ezért elment volna Amerikába, kocsimosónak is.
Érezzük, hogy Miklóska hajtani fog, és meg fogja venni az autót. Mert a fia, Dénes halott, mert a fia hős pesti srác. S ezen csak így lehet némileg változtatni.
