Választási év van. A lelkiismeret ráér!
Olvasom, hogy a kormány vagy a kormányszervek rendre akadályozzák a különböző jótékonysági szervezeteket abban, hogy ételt osszanak nyilvános helyen. Így volt ez Budapesten a karácsonyi időszakban, s így van más magyar városokban is. Legutóbb Pécsett akadályozták meg a Demokratikus Koalíciót (Gyurcsány Ferenc pártját) abban, hogy 150 adag babgulyást kiosszanak a szegényeknek.
Megértem a kormányt, megértem a kicsiségben egymást alulmúlni igyekvő talpnyaló hivatalosságokat. Választási év van, muszáj felmutatni valami szociális eredményt is, ne kígyózzon az utcákon, tereken az éhezők sora, köztük anyák és gyerekek. Amikor fejlődik az ország, és minden, ami jó az lendületben van! Egy kormánypárti politikus már korábban megmondta, hogy nálunk nincs éhező gyerek, nálunk csak azok a gyermekek nem reggeliznek, akik nem éhesek. Tessék ezt elhinni, keresztény becsületszóra!
Választási év van. A kormánypárt behemótnyi fölénnyel indul a küzdelembe. Szavazóik „leredukálják lelkiismeretüket”, becsukják szemüket, fülüket. De ki tudja, kiben, mit indítana el a sok éhező gyermek látványa?
Választási év van. Ilyenkor a fölényes győzelem a legfontosabb. A lelkiismeret ráér! A kormánypárti politikusok is osztanak krumplit, kis tüzelőt, egyebeket. Szervezetten, célzottan, kamerák és fényképezőgépek össztüzében. Szegények mindig voltak és mindig lesznek. Ámen!
Választási év van, 2018. A kormánypárt biztos győzelemre számít. Régen, egy másik korszakban, vitéz Horthy Miklós kormányzó úr országlása idején is voltak időről időre parlamenti választások. Igaz, soha föl sem merült, hogy nem az addigi kormánypárt nyer. Pedig akkoriban is voltak szegények.
Nagy Lajos: Pengő-tan
A pengő, az egy pénznem. Hisz ismeri mindenki, a mi pénzünk. Én is ismerem, sőt nagyon is jól, kelleténél jobban ismerem, néha alkalmam van látni másoknál, s ilyenkor jól megfigyelem.
A pengőt azért nevezik „pengő”-nek, mert szépen peng. Öröm hallani a hangját, amikor mások ledobják az asztalra; mások dobják, s mások is veszik föl.
Egy pengő, az peng, több pengő pedig már kórusban zeng. (Azok a tíz-húszfilléresek csak úgy cincognak.) Ötven-hatvan pedig, papirosban, már sem nem peng, sem nem zeng, hanem rejtelmesen zizeg.
Milyen remek is az, ha valakinek van egy pengője. Elmehet vele a sóhivatalba. És ott vehet rajta sót. Persze, csak nagyon keveset adnak neki, nehogy életének levesét elsózza.
Akinek két pengője van, az már meg is ebédelhet. Akárhol, akármit is ebédel a két pengőjéért, még forgalmi és fényűzési adóra is telik neki belőle. Fényűzési adót azért kell fizetnie, mert akinek két pengője van, és máris ebédel, az fényűző ember. Forgalmi adót pedig, ebéd után, szerintem azért kell, mert manapság ebédelni - az olyan boldogság, hogy az ember beleszédül, s forog körülötte a világ.
Akinek öt pengője van, az már azt hiszi, hogy ő a kiváltságosok osztályába tartozik, az már akár le is térhet az osztályharc álláspontjáról, s filozófiai magaslatra helyezkedve, ilyeneket mondogathat: Ja, nem lehet az emberiségen segíteni!
Akinek száz pengője van, az már hasznos és komoly tagja a társadalomnak, az már idegen vezérigazgató urak előtt is egy méter magasra emeli feje fölé a kalapját. (Rejtély, hogy hogyan csinálja, amikor a karja csak hetven centi hosszú!)
Akinek ezer pengője van, az már egész rendes ember, az türelmetlenül nézi az újságokban, hogy kivégezték-e már azt a Saccót és Vanzettit, s a kínai tábornokok közül határozottan a Csang-Cso-Lin pártján áll.
Akinek tízezer pengője van, azzal már baj van! Annak már gondjai vannak. Az már állandóan azon töri a fejét, hogy hogyan lehetne abból a tízezerből százezret csinálni.
Akinek pedig százezer pengője van – az egy boldogtalan ember. Azt már sárgaság és epesorvadás emészti amiatt, hogy ezt az alapjában véve oly szép rendszert még mindig nem sikerült annyira tökéletesíteni, hogy mindazoktól, akiknek csak egy pengőjük van, ezt az egyet is elvegyék.
(1927)
