Tudtam, mégis megborzongtam.
Forró július volt, kora délután. Budapest, Rákóczi út, a Blaha Lujza tér és az Astoria között félúton. Egy könyvesbolt felé tartottam, amikor észrevettem a galambot. Ebben az időszakban még a Rákóczi út sem forgalmas, a szélső sávban percekig nem jött jármű. A galamb állt a sáv közepén, nézegetett, nyújtogatta a nyakát, mint aki nem tudja, repüljön-e vagy tipegjen, s jobbra vagy balra induljon el, esetleg egyenesen az úttesten. Matt tollazatán, kissé elhízott termetén is látszott, hogy fiatal példány, de leginkább a csőrén, amely aránylag nagy volt és duzzadt, mint a vízbe áztatott kukoricaszem, a kölökgalamboké ilyen, amiket nemrégen még etetett az anyjuk. Állt és nyújtogatta a nyakát, nem rebbent fel a szomszédos sávban elhaladó autóktól, nem zavarta a járda gyalogos forgalma. Mi az ördögöt keresett azon a veszélyes helyen, nem értettem. Már érkezett is a hetes busz, galambszemmel bazi nagy vas, ziháló forró kék szörnyeteg. A galamb nem röppent el, el sem tipegett, pedig arra is lett volna ideje, mert a hely, ahol a galamb tartózkodott, közel volt egy útkereszteződéshez, és a lámpa éppen pirosra váltott, a busz megállt. A sofőr aprókat dudálva, a motort túráztatva megpróbálta elijeszteni a galambot, de az csak állt, nyújtogatta a nyakát. Azután a lámpa zöldre váltott, a busz megindult, a galambból pedig csupán egy tollkupac maradt és egy véres folt az aszfalton. A tollkupac meg-meglebbent, ahogy elhúztak fölötte az autók, senki sem akarta tovább trancsírozni a kerekekkel.
Nagyjából ennyi a történet.
Tudom, hogy Budapesten bosszantóan elszaporodtak a galambok. Piszkítanak, betegségeket is terjeszthetnek. Tudom, a galamb a butaságának, a tapasztalatlanságának köszönhette vesztét. Esetleg valami fogyatékosságnak. Már nem fogja megtanulni, amit minden városi galambnak meg kell tanulnia.
Tudtam, mégis megborzongtam. Mert a világ legkínzóbb titka meglebbent előttem azon a júliusi kora délutánon, Budapesten, a Rákóczi úton.
