Mert jó anya volt…

Tikkasztó kánikula volt. A szokásos délutáni sétámon akartam túllenni éppen, mert fájt a térdem, így inkább csak sántikáltam, de azt legalább büszkén, mert kell a mozgás, az ülő munka megnyomorít. Kánikula volt, senki és semmi nem maradhatott rejtve a Nap előtt, aki az utcára merészkedett, mert fák ezen a részen még kicsik voltak, így nem is jártak az utcán. Olyan volt, mintha egy filmforgatás kellékei és díszletei között járnék, amelyeket a film elkészülte után gazdaságtalan lett volna lebontani, így ott maradtak a helyszínen örökre. Nem voltam vidám, de szomorú sem,

Egyszer csak feltűnt egy család. A fagyizóból jöttek ki, de nem volt egyikük kezében sem fagylalt. Az apa egy karonülő fiúcskát cipelt, az anya mellettük karattyolt, s egy négy-ötéves kislány tőlük kissé előrébb szökdécselt.

– Szervusz! – mondta vékony hangján, ahogy a közelembe ért, s rám is nézett, ahogy illik.

– Szervusz! – mondtam neki, és elmosolyodtam. Mert olyan volt, hogy köszönt, mintha a tavaszi napsugár villant volna fel a kánikulai perzselő napsütésben, enyhítve a hőséget, a reménytelenséget. Megváltozott a séta, az egész délután attól a köszönéstől. Lényemet betöltötte a mosoly.

– Idegeneknek nem kell köszönni! – hallom magam mögött, az anya tanította így a kislányt. Mert jó anya volt, tudta, milyen az élet, és legjobbat akarta a lányának.

A jókedvemen azonban ez sem változtatott.