De ne így legyen!
Milyen örömteli várakozás előzi meg egy kisbaba megszületését! Amikor a nő elmondja a férfinak, hogy megfogant, most már bizonyosan. Amikor meglátják az ultrahang-felvételen a magzatot, amint lebeg az anyja hasában, a köldökzsinór végén, mint egy varázslatos űrsétán az űrhajós. Amint dobog a szívecskéje! Milyen öröm, amikor megveszik a kiságyat, a kis fürdető kádat, a mesebelien kicsi ruhácskákat, a cumikát, az első babacsörgőt! Babamérleget kölcsönöznek, hogy tudják, egy-egy alkalommal mennyit evett a baba. Azután ott a szülés izgalma, fájdalma, boldogsága. Végre láthatják, hallják a hangját, még ha csupán sír is, élvezhetik, amint megnyugszik az édesanyja ringatásától, mosolyától. Végre hazavihetik a kórházból, most már csak az övéké, most lettek igazi család!
Vajon így volt ez Kiarával is, a gyöngyösi kislánnyal? S, ha így volt, miért fordult rosszra? Kiara másfél éves korában meghalt. Nem balesetben. Nem betegségben. Éhen halt. Kiéheztették a szülei. Az édesanyja és az édesapja.
Mondják, az éhhalál lassú és szörnyű kínokkal jár. A szervezet leépül, fölemészti önmagát. Kiara a halálakor nem volt három és fél kiló sem. Holott ilyen idős korára legalább nyolc kilónak kellett volna lennie. A kis mellkasán és a hátán nem is voltak izmai.
Hányszor sírhatott, hányszor nézhetett kérő szemekkel édesanyjára, édesapjára az a kicsi! Hiszen neki őket adta a sors. Hogy mondja József Attila: „Szeretlek, mint anyját a gyermek…”
Miért nem gondozták? Miért nem örültek neki? Válasz nincs.
A szülők megkapták büntetésüket: az édesanya 18 évet, az édesapa tizenötöt. De csak ők a vétkesek? Mit tett az orvos, akihez ez a család tartozott? Miért nem intézkedett, amikor fél éve nem vitték el hozzá a kislányt az esedékes vizsgálatokra? Miért csak jelentések megírására tellett a védőnőtől azután, hogy már hosszú ideje nem láthatta a gyermeket? Persze, kicsi a fizetés, sok a beteg, sok a papírmunka. S a szabályzatot betartották. De az emberség?
És a rokonok, ismerősök? Nekik semmi nem tűnt fel? Közülük senkiben sem támadt fel a lelkiismeret?
És a szomszédok, és mindazok, akik ismerték a családot? Nem hallották a kislány sírását, nyöszörgését? Nem látták, hogy egyre soványabb, egyre fakóbb a tekintete? A család nem világtól elzárt tanyán élt, hanem Heves megye második legnagyobb városában!
Bár a szakértők nem ezt állapították meg, lehet, hogy a kislány édesanyja és édesapja lelki beteg volt, pszichológiai eset, lehet, hogy reménytelenül buták, korlátoltak. Nem akadt senki, senki, aki tett volna valamit ezért a családért?
A kisgyermek szenvedése mellett a közöny a legszörnyűbb, a legijesztőbb ebben a történetben. A „Törődjön mindenki a maga dolgával!” sivársága és reménytelensége.
Az emberi elme találékony, talál szép mesét az ilyen esetre is. Akár újabb könnyeztető karácsonyi történet is születhetne belőle A kis gyufaárus lány és az ehhez hasonlók mellé. Kiara már jó helyen van, nem éhezik, nem szenved, angyalként mosolyog fentről édesanyjára, édesapjára, a doktor bácsira, a védőnénire, mindazokra, akik ismerték és mindannyiunkra, akik olvastuk róla a híreket.
De ne így legyen! Kiara maradjon, aki volt: embertelen kínokba belehalt kislány. Figyelmeztessen arra, hogy a közöny ölni tud!
Olvasmány: A bíróság jogerősen elítélte…