„Gyönyörűm, te segíts engem!”
Ma nőnap volt. És munkanap. Sok nővel dolgozom együtt, lányokkal, férjes asszonyokkal. Szépekkel, és kevésbé szépekkel. Tiszta szerelemtől csillogókkal, és kalandok örvényeiben kavargókkal.
Gondolkodtam, mivel köszönthetném őket. A munka ezernyi gondja mellett. Hogy érdekes legyen, a nő voltuknak szóljon, emelkedett legyen, de ne giccses. Kacér legyen, de ne sértő. És mellesleg önmagam férfi-imázsát is fényezzem kicsit.
Láttam, hogy férfi kollégáim ajtóról ajtóra járnak, kezükben egy-egy szál virág lifegett, mint félig merevedett hímvessző, vagy kis szelet csokoládé, apró Raffaello-gömb olvadozott, mint egy csók egy közepes operettben. Volt, aki versikét faragott, és a belső levelezőrendszeren röpítette el minden kolléganőnek.
Elment a kedvem a nőnapi köszöntéstől. Pedig lett volna, aki megérdemli!
Utólag köszöntök Nagy László énekelt versével minden nőt! E versben benne van mindaz, amiért csodálom őket.