Lehet, hogy majdan a fiatalok megvetnek minket, mostani felnőtteket?
Ha filmként képzelem el Magyarország huszadik századi történelmét, a hatvanas évek jelentik az utolsó fekete-fehér filmkockákat azon a filmen. Még jobbára kopottas kisboltokban vettük a napi élelmiszert, az áruházak is egyhangúak, kevés fajta árucikkel. Alig néhány autótípus berregett az utakon, Moszkvicsok, Wartburgok, Trabantok, Volgák. Az eszpresszókban borongós, vagy keserédes slágerek szóltak (például a Valaki kell nekem is című…), vagy vagányabb esztrád zene, visszhangosan búgó zenegépből. A férfiak hegyes orrú lakkcipőben, öltönyben, nyakkendőben randevúztak, a női ruhák már kezdtek huncutabbá válni… Ha nem randevúztak, akkor dolgoztak: a férfiak gyáróriásokban, mint pl. a Láng Gépgyár, a Csepel Művek), vagy téeszekben. A határban nagy táblákon egész éjszaka szántott a „körmös”, vagy az elöl is nagy kerekű Dutra-traktor. A nők szövőgyárakban, ÁBC-áruházakban szorgoskodtak, vagy a téeszekben kapáltak. Az iskolák szerények, kötelező az iskolaköpeny, sok helyütt az osztálytermekben a padlónak sajátos olajszaga volt, s télen vaskályha duruzsolt a sarokban.
Az emberek többségének egyszerű vágyai voltak: két hét valahol egy SZOT-üdülőben, hajóút a Dunán, Budapesttől Visegrádig vagy Esztergomig, vidámpark, állatkert, sütemény vasárnap délután. Ennél nagyobb álom, hogy kihúzzák a békekölcsönt, de volt már lottó is…
A hatvanas évek szürkék, akár az ötvenesek, a falusi házakban csupasz villanykörték adták a fényt, s még ott a falon, szögre akasztva a „petrólámpa”. Ami újdonság ebben az évtizedben, hogy az ötvenes évek rettegése, aggodalmai lassan elpárologtak. Az emberek fellélegeztek: tudták, hogy „azok”, vagyis a kommunisták megtehetnék mindazt, amit az ötvenes években megtettek, és kezdetben alig hitték, hogy nem teszik meg. Félénken fogadták a kicsivel több szabadságot, de gyorsan megszokták. Dolgoztak, gyűjtögettek, tervezgettek. Elfelejtették, hogy nem régen, 1956-ban embereket temettek el a parkokban és az utcákon. Elfelejtették az ólmos hajnalokon fölakasztottak százait, és azokat a százezreket, akik a nyugati határon átérve Faludy Györggyel sóhajtották: „Furcsa haza. Az ember fellélegzik, mikor kiér belőle.” Elfelejtették, milyen mámorító volt várni a szabadságot, a szebb holnapot – egészen más érzés, mint a befizetett Trabantra várni.
A hatvanas években az emberek többsége beosztással élt, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre gyarapodott. Ez jó volt. Kényelmes volt, nem kellett érte a barikádra menni, kínos konfliktusokat fölvállalni. Dolgozni kellett.
És akkor jöttek megint a fiatalok! Azok, akiket 1956-ban még bent lehetett tartani a szobában, és korán ágyba lehetett parancsolni. A hatvanas években ők a loboncos hajú fiúk, a szoknyából a seggüket kivillantó lányok, akik közül sokan bagóztak is, akik egy pillanatig sem őrizgették szüzességüket, persze arra a csörömpölő-kolompoló csimm-bumm zenére mi mást is lehet csinálni, mint vonaglani és kefélni… Nem jellemezte őket, hogy milyen családban nőttek föl, hová készültek továbbtanulni, hogyan képzelik el felnőtt életüket, mert nem is akartak felnőttek lenni. A fő jellemzőjük az volt, hogy fiatalok. Nem lehetett szót érteni velük, „fölhúzták” a „tisztességes polgárt” egyetlen vállrándítással, egyetlen foghegyes válasszal.
Kik ezek? Nem, nem az új „pesti srácok”, hiszen ezek céltalanul lötyögtek a világban… „Mivel érdemeltük ki, hogy ilyenek legyenek?” – kérdezték a csöndesen gyarapodó felnőttek.
Azóta tudjuk, a csöndes gyarapodással, a meg nem álló „mókuskerékkel”, az eléjük tornyosuló társadalmi konvenciókkal volt baj. És azzal, hogy a felnőttek bizony gyorsan és hallgatagon napirendre tértek afölött, hogy 1956 novemberében szovjet tankok és pufajkás magyar pribékek tiporták el szabadságunkat. Elfogadták, hogy szabadság az is, amit Kádár és rendszere kínál.
Nézem a játszótéren a késő őszi gyenge napsütésben játszó gyerekeket. Homokvárat építenek, homoksüteményt készítenek, van, aki kattogó-villogó elektromos autócsodán ül, van, aki egyszerű háromkerekűn. Sokfélék: jól és rosszabbul öltözöttek, csendesek vagy vásottabbak. A játszótéren béke van, egészséges gyerekzsivaj. Lehet, hogy majdan ezek a fiatalok megvetnek minket, mostani felnőtteket azért, hogy szinte szótlanul és érdemi tettek nélkül tűrjük húsz éves demokráciánk szétrombolását? Hogy úgy teszünk, mintha még demokráciában élnénk? November 4-én, az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprására emlékezve nekem, bizony ez is eszembe jut.
