Néha úgy érzem, én és az én házam népe nem is a te néped vagyunk!
Augusztus 20. az országgyűlés által szentesített állami ünnep. Szent István király és az új kenyér ünnepe. A legszínesebb ünnep. Díszes népviseletbe öltözött táncosok dobognak a hevenyészett színpadokon. Lovas bandériumok fújtatnak szerte a hazában. Mesteremberek mutatják mívességüket az utcahosszt felállított sátoros pultok mögött. Politikusok erőlködnek vöröslő képpel az Isten, haza, emberiség, magyarság, európaiság fogalompillérei köré szavakból templomot emelni. Zúgnak a harangok! Megszegik a ropogós új kenyeret. És van már „ország kenyere” is, mutatva, hogy ez a dolgos nép akár egy piramist is képes lenne fölépíteni, ha vezérei úgy akarnák. Van eszem-iszom: üstös halászlé, bográcsgulyás, főtt- vagy sültkolbász és sör, bor.
Jó lenne részt venni valamelyik ünnepségen! Hódolni emlékednek, Szent Király! De a pénztárcámban már pár ezer forint kucorog, a folyószámlám enyhe mínuszban. Még egy bő dekádot ki kell húznom fizetésig!
Ma ezek a realitások Királyom! Nekem ez a politika alapja!
Elvinném fiaimat Székesfehérvárra, hogy megnézzék pólyás lelkedet a vörös márvány koporsón. Elmennénk Ópusztaszerre, hogy megmutassam fiaimnak, mi is a magyar, s merengjek, vajon vezéreink valóban ősi alkotmányt képzeltek népüknek, vagy csupán fölosztották egymás között a koncot. Meglátogatnánk Esztergomot, magasztalni megszületésedet, nehéz gondolatokkal beleszédülni a Duna ezer évvel ezelőtti nyers vizébe. Hódolni aranyban dicső egyházadnak, és elmélázni e fonák dicsőségen. Hiszen a páratlan kincsekhez veríték, kínok és álságos prédikációk tapadnak… De mit tudnánk ma az akkor élt emberekről, ha a hatalom nem préselte volna ki belőlük ezeket a kincseket, nem emeltette volna ezeket a gőgös falakat! Megnézném Budapesten erélyesen marokba ránduló Jobbod, elsápadnék a csodán, hogy ím testi valódban is köztünk vagy ezer év elmúltával, és talán megsegíted a hozzád könyörgőt!
Mozdulni sem tudunk, Királyom! Kevés a pénz, a dénár. Te tudod, te megérted, hiszen beosztással vezetted háznépedet és népedet. Mi is beosztással élünk. Az ilyen élet hosszú évek alatt elfárasztja, elkedvetleníti az embert. Nézzük a televíziót, én olvasni próbálok, fiaim hamar megunják a műanyag várakkal és műanyag katonákkal vívott háborút, s hús-vér veszekedésbe kezdenek. Délutánra feleségem már valami semmiség miatt is elsírja magát. Szép ünnep! Persze, ha hitem hegyeket rengetne, mint annak idején a tiéd! Ha elhinném, hogy Krisztus a szegényeké!
Te elhitetnéd velem. Ha nem imával, hát úgy, hogy a nyelvem tépetnéd ki, a lábszáramat töretnéd meg. Hiszen ezért becsülnek mindörökké kései örököseid. Lám, a mostani hatalmasok is azt remélik, hogy erőszakosságuk, kétes tetteik ellenére a nép bölcs atyjává, szent vezérévé teszi őket a szeszélyes idő.
Néha úgy érzem, én és az én házam népe nem is a te néped vagyunk! Talán Koppányhoz tartozunk, vagy azokhoz, akik a történelem csillagtalan pusztaságán lesátorozva várják még a nagyurat, aki velük is gondol. Azokhoz, akiknek csak a teste engedelmeskedik, s néha az sem. Akik talán otthagynák országodat, ha manapság az elvándorlás nem a vagyonosabbak és a műveltebbek kiváltsága lenne.
Szent Király! Hatalmasok ércszobra, gyengék talpra állítója, szolgák lelkesítője, engedetlenek megszelídítője, megátalkodottak megbüntetője! Szeretném érezni, hogy egy évezrede nekem és családomnak is hazát teremtettél a Kárpát-medencében!
Olvasmány: 3,3 millió szegény országa lettünk
