„Esténként lopni jár az isten is talán,
kopott kabátja végtelen zsebét tömi”
Ma egy érdekes beszélgetést hallottam a Klubrádióban Horváth Kristóf (Szinész Bob) slammerrel. Én nem sokat tudok a slam poetryről. A mai napig úgy véltem, akiben van elegendő indulat, magamutogatási hajlam, de nincs elegendő költői tehetség és zenélni sem tud, az slammer lesz. Azt is gondoltam, rosszalló fejcsóválással, hogy milyen ügyesek ezek a fiatalok, jól el tudják adni a semmit.
Mostantól másként gondolom. A slam poetry költészet. Agresszív, közönséges – de nem volt agresszív és közönséges József Attila is néha? És lírai, mély gondolatokkal. Csak hozzá kell szokni.
Lehet, hogy a slam poetrynak küldetése van. Annyira elsivárosodtunk, hogy immár a slammerek feladata, hogy betörjenek hozzánk, kinek-kinek a tudatába, a lelkébe, a lírai tartalmakkal? Hogy ismét észrevegyük, milyen csúf és gyönyörű, kegyetlen és gyengéd, hazug és őszinte, vadállati és emberséges, számító és szerelmes az ember, a világ.
A slam poetry plebejus műfaj. Nem kell a saját rögeszméi és az ilyen-olyan „társadalmi kötelezettségek” szerint döntő szerkesztők kegyét keresni, nincsenek gazdaságossági számítások. Bátorság kell, talán jó fellépés és biztatásnak néhány barát. Fölöslegesek az esztétikai viták, értelmetlen fogalom a jó és a rossz. A közönség vagy ott marad, vagy elpárolog. S amire ma izzik a plebs, holnap esetleg hidegen hagyja.
Meg kéne próbálni! De tudom, én sosem fogom megpróbálni. Hajrá fiatalok!
