Valaha, a kilencvenes években szép ünnep volt október 23-a. Általában aranyló ősz volt, jó avarillattal, öröm volt kimenni az utcára, látni a házakon a zászlókat. Elmentünk a gyerekekkel a 301-es parcellához, néztük a mártírok síremlékeihez elhelyezett koszorúkat, virágcsokrokat, böngésztük a kopjafák feliratait, könyvekből is ismerős „történelmi neveket” kerestünk. Beszéltem a gyerekeknek az akkori eseményekről, azt, amit tudtam, olvastam arról a tizenegynéhány napról, amikor mi, a magyar nép – Faludy György szavaival szólva – „talpra álltunk kínzóink ellen”, mert elérkezett az a bizonyos „százévenként egyszeri” alkalom. Akkor úgy éreztem, a forradalom és a szabadság ügye valóban egy népé volt, azoké is, akik nem dobtak Molotov-koktélokat a ruszki tankokra, hanem a lakásukba zárkózva figyelték a híreket.
2006 óta nekem nem ünnep október 23-a. A Kossuth téri „hugyos forradalmárok”, a tévészékház büféjét kirabló „népfelkelők”, a kirakatüvegeket bezúzó, autókat felborogató, kukákat felgyújtó „hősök” mindörökre kitörölték agyamból e nap pátoszát, elfújták a gyertyák fényét. A lyukas zászlóból csak a lyuk maradt.
