Ha rabolni már nem tudtok, akkor követségbe jöttök?
Matolcs vezér állt a hideg párától elnehezült sátra előtt, és belesóhajtott a novemberi ónos hajnalba:
– Elveszni küld minket Orbán Konrádhoz!
Csé nagyúr a nem is távoli ködös semmit kémlelte, és nem szólt. Csodálkozott, hogy Matolcs vezér, aki pedig arról híres a vezérek között, hogy századokra előre látja a jövőt, most a köd mögé se látott be. Nem értette Matolcs búbánatát. Tegnap este alig evett az ürüsültből, és csak turkált a szórakoztatására küldött regös lányok között.
– Támadást színleljünk, miközben megegyezni megyünk? – dohogta Matolcs vezér.
– A belpolitika is fontos! – intette Csé nagyúr. – Hőbörögne a nép, ha egyszerre azzal állnánk elé, hogy megereszkedett az íj és elakadt a vágta! A gaz Gyű vezér meg örömében tán még tüzet is ugrana – hogy falnák fel a lángok! –, ha csak úgy odasomfordálnánk Konrád elé! Jobb, ha süvöltő nyílvesszőként megyünk, aztán majd meglátjuk…
– No, akkor induljunk, fúvasd meg a kürtöt, aztán irány az előre! – rázta le magáról a mélabút Matolcs vezér.
Delelőre se hágott a nap, amikor Matolcs vezért és Csé nagyurat Konrád elé lökték. Nem mutattak vidám látványt: kezük zsineggel erősen hátrakötve, kurtányuk megtépve, nyestbőr kalpagjuk széthasítva, sárga csizmájuk felszakadva.
– Hát itt vannak – mondta a német porkoláb, és utoljára akkorát rúgott Matolcsba, hogy behorpadt a tarsolylemeze.
– Ezt nehéz lesz otthon szívélyes légkörű tárgyalásnak mondani – gondolta Matolcs vezér, és igyekezett föltápászkodni. Tapogatózva kereste a füvön az orráról leröpült szemüvegét, és azt forgatta agyában, mi történhetett. …Emlékezett, hogy Csé vezér lelkesítő beszédet mondott a harcosoknak:
– Az ebhitű, kurafia Gyű után kitakarítottuk a disznóólat, szabad magyar pásztort többé senki nem süllyeszthet szolganéppé, senki nem kényszerítheti földtúrásra, senki sem követelhet tőle adót, nem küldheti robotba! Szerzünk mi szolgákat az előttünk hétrét görnyedő szlávok, a saját fondorlataikba becsavarodó bizánciak, a fecsegő taljánok és az ugató beszédű, nagyarcú németek közül, lesz arany- meg ezüstmarhánk is bőven. Előre, újabb győzelemre, pusztuljanak a sima beszédű papok, éljen a magyarok tüzes istene, aki nem lágyul el a kegyelemért könyörgőktől, és ha kell, gerjedelme egyszerre hét asszonyállattal is megbír!
– Konrád hada mint a tenger! – vette át a szót Matolcs vezér. – A régi módszerekkel nem győzhetünk, tehát nem színlelünk menekülést, mint Gyű vezényletével annyiszor, és nincs messziről nyilazgatás sem, hiába írják rólunk a bizánci könyvek. Mi most nem-ortodox módon aratunk diadalt, úgy, ahogyan az még nincs a könyvekben megírva!
Eközben valaki izgalmában megfújta a harci kürtöt, és Matolcs vezérrel száguldani kezdett a ló – lehet, hogy az ármány Gyű embere tanította ezt a harci mént? –, egyenesen neki a vasas németek sorfalának. …
Szemüvegét nem találta Matolcs vezér, így bizonytalanul tápászkodott föl Konrád előtt.
– Üdvözlégy császár, Orbán nagyfejedelem üdvözletét hozom!
Konrádnak rossz napja volt, nem szeretett sátorban aludni, és azt is kiszámolta már, mibe kerül neki a sok vasas német.
– Üdvözölsz? Tegnap még hibbant agyúnak mondtál, ma reggel haddal jössz rám, és most üdvözölsz?
– Félreértés, császár, félreértés! – szólt közbe Csé nagyúr féltérdről. – Mi sohasem tartottunk hibbant agyúnak! Talán az énekmondóink lelkesedésükben néha elvetették a sulykot, de a népnek csoda kell, nagy álom kell, te ne tudnád, nagyuram? Mi Európa kebelére vágyunk…
– Hogy kiszívjátok azokat kebleket, kurafiak!
– Földjeink zsírosak, legelőink dúsak, marháink kövérek, paripáink szilajak, akár asszonyaink. Soha ilyen jó évet nem zártunk…
– Mi kell akkor?
– Növekedés, gyors növekedés és biztonsági háló – bátorodott fel Matolcs vezér.
– Szóval arany kéne? – szűkült össze Konrád tekintete. – Ha rabolni már nem tudtok, akkor követségbe jöttök?
– Jó uram, ne sértegess bennünket! –szisszent fel Matolcs vezér. – Mi európaiak vagyunk, nem holmi besenyő vagy avar horda. Nálunk törvények vannak…
– Törvények? Ide hallatszik a karóba húzottak üvöltése, a meggyalázottak átkai, a kisemmizettek fortyogása.
– Orbán fejedelem nagy úr! De a hatalom szilárd a kereszténység végvidékén… Ez tinéktek is jó…
– Kereszténységet emlegetsz, kutya? Mikor Orbán maga mondta Kötcsén, hogy elég nagy úr ő ahhoz, hogy több istent is szolgáljon!
Matolcs vezér elsápadt Kötcse hallatán: „Honnét tudhat erről Konrád?” A császár pedig folytatta.
– Kereszténységetekről, európaiságotokról beszélnek Szent Gallen füstölgő romjai, a Pó völgyének földúlt falvai, a kiebrudalt francia vízfakasztók és gyalázkodó facebook-bejegyzései annak a brüsszelinek, aki nevében németnek hazudja magát, de a fejedelmetek embere! Miért vetettetek súlyos terheket szorgos német iparosainkra, üzenetközvetítő vállalkozásainkra, miért sújtottátok különadókkal a külföldi pénzkölcsönzőket, akik vagyonukat kockáztatva érkeztek vad országotokba, és akiknek gyakran az életük sincs biztonságban a fejedelmetek által ellenük tüzelt nép között?
– Szabad megjegyeznem, hogy a pénzváltók azért szépen tollasodtak minálunk, Európában sehol más… – ekkor Csé nagyurat hasba rúgta a porkoláb, hogy szava bennakadt, így Matolcs vezér vette át a szót.
– Császár, nem hallottál a sajátos magyar észjárásról? Nem értesz te semmit a mi népünkből!
– Annyit értek, hogy elborzadjak tőletek! – nézett Konrád Matolcs vezérre szánakozón. Matolcs vezér ebből úgy látta, még van esélye.
– Minden fejedelemnek pénzre van szüksége. Eljöhet még az idő – s itt hamiskásan kancsalintott a császárra –, amikor te is a magyar útra lépsz, Szász Konrád! Gondold csak át…
– Elég ebből, bitóra vele! – mutatott Matolcs vezérre Konrád. Ezt a másik papagájt meg ebrudaljátok haza, de úgy, hogy út közben gondolkodhasson Európáról meg a magyar útról!
– Neked teljesítem az utolsó kívánságod – legyintett Matolcs vezér felé – ne mondd, hogy nem vagyok ugyanolyan kegyes, mint a híres Orbán fejedelem.
Matolcs vezér a földre görnyedt, agyában mintha ezer tücsök ciripelt volna, de mind csak azt ciripelte: „mit szól majd ehhez Orbán fejedelem, hogyan lesz ebből otthon siker”. „Muszáj valamit kitalálnom, muszáj!” Fölemelkedett, halántékán kidagadtak az erek, szeme könnyezett.
– Hagy fújjam meg a kürtöm utoljára!
– Kürt? Ez érdekes. A magyarok ennyire szeretik a zenét? A múltkor itt járt nálam egy másik fura magyar, csiricsáré kaftánban, fölöttébb hetvenkedő volt, azt mondta ő a magyar nép első embere, a magyar nyelv védelmezője, pedig láttam rajta, hogy Orbán szalasztotta. Órákig hallgathattam a tárogatózását, de mesélte, tudna zongorázni is, csak ahhoz föl kéne találni a zongorát… Na, üsse kavics, egy kürtszót kibírok még, aztán bitóra vele, mi meg nyeregbe, vár a terített asztal.
Hozták máris a kürtöt, amely a roham alatt szakadt le Matolcs vezér övéről, de egy német harcos megtalálta és behozta a kincstárba. Míves darab volt, csontfaragásos, majd félméternyi, nehéz, jó sújtású.
A porkoláb levágta Matolcs vezér kezéről a zsineget, azután a kezébe adták a kürtöt:
– Fújjad hát, az is ér annyit, mint amit elmondtál!
Matolcs vezér remegő ujjakkal megsimogatta a hangszert, Orbán fejdelemre gondolt mindegyre, aki várja a jó híreket, aztán minden erejét összeszedve, sátánira torzult arccal Konrádhoz lépett, és jókorát sújtott kobakjára a kürttel.
– Konrád, te sakál, most megtudod mi a magyar! Szolgám leszel a másvilágon!
A császár kiloccsant agyvelővel bukott el, és azonnal meghalt. Fegyveresei a jelenetből fölocsúdva, bosszúszomjasan Matolcs vezérre vetették magukat, és bitóra húzták.
Csé nagyúr fél szemére megvakítva, levágott fülekkel, vérző rongyokban botorkált haza. Orbán fejedelem a gyepűig jött elébe. Fejét csóválta Csé nagyúr szaggatottan elmesélt, lázálmos történetére.
– Nehéz lesz ezt jó hírnek mondani! De végül is a tárgyalásokon Konrád megértette fejelemségünk álláspontját, ráadásul a magyar agysebészet hírnevét is öregbítettük.
