Három éve vette át a hatalmat Orbán Viktor kormánya. Emlékszünk még arra, hogy mit éreztünk akkor? Milyen ígéretek visszhangzottak a fülünkben? Mit reméltünk a kormányváltástól? Én semmi jót! Már azon is csodálkoztam, hogy Orbán győzött. De a nép akarata éppolyan, mint az időjárás: fölösleges bosszankodni miatta. A jeles évfordulót néhány három évvel ezelőtti írásommal szeretném megünnepelni. Lássuk az elsőt!
A választások után csodálkoztam: ennyi politikai bölcsessége sincs a magyar népnek? Teljhatalmat ad egy olyan pártnak, amelyet nyolc évvel korábban éppen politikai arroganciája, hogy úgy mondjam bicskanyitogató küldetéstudata miatt zavart el? Mondják sokan, okos politológusok és még okosabb bankvezérek, gazdasági szakértők, hogy így lesz jó, mert viták helyett cselekvés lesz, és nem kell félteni a demokráciát sem, hiszen egy demokratikus párt nyert, az élén csupa-csupa pirospozsgás demokratával. Különben is, rossz az, aki rosszra gondol.
Én azonban láttam már karón varjút és tábortűz körül dakotát, úgyhogy azt gondolom, ami nincs „lepapírozva”, az bizonytalan. És ha lehet, Simonyi Imre költőt követem, aki valahogy így írt erről a problémáról: „És mégis a szelídség / mindennek ellenére / És mégis a jóság / mindennek ellenére / És mégis egy lőállás / mindennek oltalmára!”
A magyarok a demokráciát védő lőállást föladták, így marad a szelídségben és a jóságban való bizakodás. Meglátjuk, mire lesz elég.
Az idő múltával azonban már látom népünk bölcsességét. Jól választott, nem is választhatott másként. Bizonyság erre egy óvodai történet.
Valaha, amikor az én gyerekekeim óvodás korúak voltak, az óvodájukba járt Vakarcs. Valójában Karcsi volt a neve, amelyet azonban kis termete okán Vakarcsra fordítottak át. Élénk szellemű kisfiú volt, mozgékony, mint a higany. Mindent megfigyelt, mindenről volt véleménye, minden játékban benne volt. Csakhogy mindig vezér akart lenni! Ha a kisvasúttal játszottak, ő volt az állomásfőnök, az ő kedve szerint kellett állítani a váltókat. Ha autókat tologattak, ő volt a rendőr, aki megszabta a forgalom menetét. A mászóka-várban csak ő lehetett a kapitány, meghatározta, hogy melyik gyerek hova álljon, s ha nem úgy történt, kiabált, lökdöste, rugdosta társait. Persze a királylányt a gonosz varázslattól megszabadító királyfi is csak ő lehetett, ha meg űrháborút játszottak, az ő jussa volt a legpengésebb fénykard. A találós kérdéseknél ő szólalt meg elsőként, meg sem várva, hogy az óvó néni melyik gyereknek dobja a babzsákot.
A gyerekek különbözőek: akad közöttük fürge és lassú, gyors észjárású és butuska, verekedős és szelíd, van vezérségre vágyó és van, aki elégedett, ha valakire azt mondhatja: a barátom. De idővel egyik gyerek sem akart Vakarccsal játszani. Hiszen más is vágyott az állomásfőnökségre, más is akart forgalmat irányító rendőr lenni, várháborút vezetni, űrháborúban lebegni, királylányt megmenteni, vagy ha nem, akkor legalább azt akarta, ne mindig Vakarcsé legyenek ezek a szerepek.
Hiába kezdett Vakarcs újabb és újabb játékokba, a többiek elszéledtek, mást kezdtek el játszani, és ha ahhoz a játékhoz csatlakozott Vakarcs, véget is ért hamarosan.
A kisfiú duzzogott… „Véletlenül” rálépett a kisvasút állomásépületére, amitől a keménypapír makett összezúzódott, kisautójával nekiütközött a vidáman szaladó szerelvénynek, és borultak a kocsik szerte-szét. Amikor a mászókán kezdődött játék, Vakarcs oda mászott, ahol a leginkább alkalmatlankodhatott, és ha megpróbálták odébb tessékelni, azt mondta, nem is vár ez, csak egy mászóka, ahol ő is mászókázhat.
Az óvó néni rájött, hogy Vakarcs mindent elront. Megpróbált javítani a helyzeten. Nem engedte, hogy a gyerekek Vakarcsnak szólítsák, hiszen van rendes neve: Karcsi. De Karcsi éppoly rongálósnak, sőt verekedősnek bizonyult, mint amilyen Vakarcs volt. Beszélt a szülőkkel, akik széttárták karjukat: otthon rendes a gyerek, biztosan a többiek piszkálják.
Odáig fajult a dolog, hogy a közös foglalkozások is tönkrementek, mert Vakarcs mindig mást akart, mint a többiek, mindig mást csinált, mint amit éppen kellett volna.
Ott volt azután a bandázás. Odament a kiszemelt gyerekhez, és megkérdezte: „Leszel velem?” „Miért?” „Mert mi azok ellen vagyunk!” Vakarcsnak gyakran sikerült 2-3 gyereket maga köré gyűjteni, akikkel együtt szövögették terveiket, hogyan lehetne legyőzni „azokat”, vagy „amazokat”. Ez többnyire csupán napokig tartó izgalmas állapot volt Vakarcsnak, de néha valóban kötekedés, verekedés volt a vége.
Egyszer majdnem nagy baj lett! Egy vitatkozás hevében Vakarcs lelökött egy kövérkés, szemüveges lányt a mászókáról. Szerencsére a lány nem nagyon ütötte meg magát.
„Menj be abba a sátorba, és elő ne gyere egész délelőtt!” – kiabált rá az óvó néni, s rámutatott egy indián sátorra, amely ott állt az óvodakert egyik zugában. S míg Vakarcs magában duzzogott, megbeszélte a gyerekekkel, mi baj lehet Vakarccsal.
Már aznap délután tapasztalható volt a változás. A találós kérdések előtt az óvó néni Vakarcs kezébe adta a babzsákot: „Annak dobod, akinek akarod. De igazságos legyél, mert mindenki szeretne válaszolni!” S csodák, csodája, Vakarcs nem kotyogott bele a játékba, és a gyerekek is elégedettek voltak. A vasútnál is kitalált valamit: Vakarcs lett a vezérigazgató, volt külön irodája, ahonnét néha eljárt ellenőrizni az állomást, sínautóval. Így mindig más gyerek lehetett az állomásfőnök, és a váltókat se piszkálta örökké a Vakarcs. A várháborúban krónikás lett ‑ nagyon kellett figyelnie a harcot, de nem szólhatott bele ‑, az űrháborúban csillagközi követ…
Ment a játék, és Vakarcs ott volt minden játékban, fontos volt, vezető, de rajta kívül mások is vezérkedhettek. Nem volt többé rongálás, veszekedés…
Ha átgondolom, hogy az utóbbi években nálunk mi volt a politika, és felidézem Orbán Viktor viselkedését, bizony eszembe jut az óvoda és Vakarcs. Reménykedem, a mostani választások után hazánkban is jobb lesz majd a játék! Köszönet érte a magyar nép bölcsességének!
Végül néhány „leg…” a választások időszakából:
A legnagyobb pofára esés: a Jobbik Magyarország választási szereplése. Már készültek a pecsétek, amelyeket a következő jobbikos kormány és a jobbikos köztársasági elnök rányomni szándékozott az emberek papírjaira és sorsára. Aztán csak a harmadik erő lettek…
A legtutibb ígéret: Orbán Viktor kijelentette, hogy ezentúl rend lesz az utcán. Ez biztos, hiszen a győzelem után nem hívja majd oly gyakran utcára „népét”.
A legnagyképűbb kijelentés: Miután a Fidesz megnyerte a választásokat Orbán Viktor azt mondta, végre ismét jó magyarnak lenni. Viktor, Viktor! Majd ha Matrjoska babaként árulnak a józsefvárosi piacon, és tolong a nép, hogy megvegyen…
És még egy grandiózus állítás: Orbán Viktor állította, hogy ami a választásokon történt az forradalom volt. Rendben van, őrizzük a lángot. Mindazonáltal nem árt fölidézni, hogy a magyar nép mindeddig minden forradalmát elbukta.
A legnagyobb lufi: Ezt is Orbán Viktor engedte el, mondva, hogy végre megteremtődhet a nemzet egysége. Mit jelent ez? Mindenki fideszes lesz? Vagy nem kell tapsolni, elegendő követni a vezér által kijelölt célokat? Lesz „élcsapat” is? Mit mondott Kádár annak idején? Aki nincs ellenünk, az velünk van...
A legfölöslegesebb terv: Azt mondta Mesteházy Attila, kemény ellenzék lesz az MSZP-frakció, de nem fog a Fidesz nyakában lihegni… Ugyan, Attila! Nem látod, hogy csak „nadrágban járó felhő” lehetsz? Take it easy! A fizetés úgy is meglesz…
A legbutább ellenzéki elképzelés: Schiffer András, a Lehet Más a Politika vezetője bejelentette, azért tevékenykednek majd a Parlamentben, hogy véget érjen a lövészárokharc ellenzék és kormánypárt között. Jelentem Schiffer Andrásnak: elkésett. A lövészárkok betemetődtek. Betemette azokat a fideszes lánctalpas. Igaz, a lövészárokban lapuló ellenfelek is a föld alatt maradtak, de a terep sima…
