Egy régebbi és egy új verssel emlékezem a költőre, aki azt írta magáról „A versen kívül nincs életem: / a vers vagyok.”
Egy kívülálló Petri György halálára
Mint hajléktalan koszlott göncei
egy huzatos kapualjban,
úgy hevernek verseid egy kupacban,
hányásszagú jelzőid egy ideig még bűzlenek,
majd lemosódnak az irodalom macskaköves országútjáról,
s rosszízű asszonyaid is újra kacagnak talán…
Összekeverted a szerelmet az ürítéssel,
s úgy küzdöttél az emberi méltóságért,
hogy büszkén lezüllöttél,
lócsontú, kesze-kusza szőrzetű torzó lettél.
De lelked ott van ifjúságom tisztaszobájában,
megrepedt vázában egy foltos abroszon.
(2001)
Petri György 70
Hetvenéves lettél,
és már halott vagy
tizenhárom éve,
ötvenhat éved elfér
egy fél férfitenyérbe’,
a virtuskodás élettel-halállal
mondd, megérte?
Jó volt a pia, a bagó?
Az arcod szürke lett, a hangod fakó.
Akartad, hogy a tisztes polgár
szánalmas koldusnak lásson?
Lám, a sírod is, mint hajléktalan vacka,
oly sivár, jeltelen Dunaalmáson!
Mi lett volna, ha hetvenig húzod,
ha önmagad tovább nyúzod,
még hány verset írtál volna,
vagy csak hányódnál a szavakon,
a világra acsarkodva?
Tudtad, hogy vége,
a világ elsüllyedt sötét vizekben,
de észrevetted az angyalt
a részletekben.
(2013)
Két zene, amelyek nagyon illenek Petri Györgyhöz
