Mintha kinyílna egy nagy pince kapuja…
Nap közben még olyan, mintha mi sem történt volna: nyár van, melegen süt a nap, jólesik a rövid nadrág, a szandál, az egy szál póló. De alkonyatkor már másként susognak a falevelek, máshogy rajzanak a rovarok, másként búcsúzik a lenyugvó nap, mások az illatok. Mintha kinyílna egy nagy pince kapuja, és onnét ömlene ránk a hűvös és a sötét. Lassan minden beérik, esszük a szilvát, csipegetjük a szőlőt, élvezzük az ősz zamatát, és sóhajtjuk, hogy elfáradtunk.
Az ősz első napja a hegyekben
A hegyoldal még nyarat zihál,
az erdőben zúg még az erő,
a lomha patak csöndet kínál,
s búvó állattól borzong a velő.
De északról a szél vad felhőcsordát terel,
megtiporni a fák büszke koronáját,
az ég ráncos arca a heggyel perel,
a hegy dacosan döngeti a bányát.
A Nap közéjük veti arany tekintetét,
mint jó anya, ha két testvér birokra kél,
tűnődve fülelem egy bokor neszét –
madár motoz, vagy már hulló levél?
Ősszel
Ilyenkor legszebb az alkony:
a Nap a lombokhoz hajol,
lázas arcára
enyhítő simogatást vár
a rozsdásodó levelektől.
Szarvasbőgés
Bömböl dúsan a büszke agancsos
szügyében vágy és harci düh mardos,
ünők tompora ring előtte,
nem figyel oda a puskacsőre,
férfinép, vesztéből okulhatsz most!