A hajléktalanok között is számkivetett.

December van, csípős reggelekkel. Naponta látom a Blaha Lujza téren, nyolc óra körül, amint munkába sietek. Ott fekszik, ahol a kettes metró aluljárójából a lépcső egy nagy épület lábazata alá vezet. Az épület földszintjén gyógyszertár van, két bejárattal, s nincs messze innét az előkelő Novotel Hotel.

Fekszik, és hogy miféle élőlény, azt csak találgatni lehet.

Arra sincs magyarázat, hogy miért a felszínen fekszik, miért nem húzódik le a melegebb aluljáróba. Már életbe lépett az a törvény, amely az „életvitelszerű utcán tartózkodást” bűncselekménynek nyilvánítja, és elkövetőjét bebörtönzéssel, az elkövető javainak elkobzásával fenyegeti. (Egyáltalán nem tisztelt parlamenti gombnyomogatók! Közületek valaki megnézte-e már, milyen vagyona van egy hajléktalannak?) Az aluljáróban mindig álldogál 2-3 rendőr, ez talán lehetne magyarázat. De amikor hidegre fordul az idő, 2-3 Celsius-fok az életet jelentheti, és lenn, az aluljáróban melegebb van. Legalább 2-3 Celsius-fokkal. A rendőrök pedig csak a törvény hatályba lépése utáni hetekben voltak szigorúak, ma inkább félrenéznek. Az aluljáróban mindig tartózkodik néhány hajléktalan, életvitelszerűen, de nem túl nagy motyóval. Korábban, még a törvény előtt más volt itt az élet, lehetett látni takarókból és paplanokból összeállított hitveságyat, amely mellett egy időben éjjeliszekrény is állt, bár éjjelilámpa nem volt rajta. Nagyobb volt a viháncolás is idelent. Meghúzódni, aludni azonban most is lehet, s az életvitelszerű tartózkodást jelzik a nagyméretű hirdetésektől tarka falaktól elinduló vizeletcsíkok, a szétdobált papírpoharak, műanyagtálcák, némelyikben ételmaradékkal; a metróból szétspriccelő emberek igyekeznek átlépdelni ezeket, több-kevesebb sikerrel.

Talán összekülönbözött az aluljáróban levőkkel, azért húzódik meg a felszínen.

Hogyan lehet itt aludni, pihenni? A hely védett az esőtől, hótól, de az alujáró lejárata miatt huzatos, rengeteg ember halad el itt, csattanó-csusszogó lépésekkel, és nincs messze a Rákóczi úton a Keleti pályaudvar felé tartó forgalom, tülekedő, dudáló autók, dörgő motorkerékpárok, füstöt-kormot okádó autóbuszok.

Már említettem, hogy csak találgatni lehet, miféle élőlény, de túloztam, a körülmények miatt, mert látszik a holmijából, hogy ember. Hajléktalan. A hajléktalanok között is számkivetett.

A lépcsőfeljáróval szemközti fal tövében fekszik, alatta kartonpapír próbálja enyhíteni az aszfalt hidegét, a feje egy foszladozó szatyron, amelyet rongyok tömnek degeszre, és kikandikál belőle egy megrágott zsömle is. Magzatpózba kucorodó testét kockamintás, piszkos takaróba bugyolálja, a talpától a feje búbjáig, nem is értem, hogy kap levegőt. Az sem látszik valóban alszik-e, vagy kábultan figyeli a járókelők lábait, az autók forgatagát. Valószínűleg hajnalban vackol ide, amikorra megunja az utcán üldögélést és a bor is elfogy abból a másfél literes műanyagpalackból, amely üresen hengeredik mellette az aszfalton.

A takaró, amely valaha rózsaszínű lehetett, alaktalanná teszi, egy kupac ronggyá. Senkinek sem jut eszébe, hogy odamenjen hozzá, megkérdezze, jól van-e, bár ebben a helyzetben erre a kérdésre amúgy se lehet válaszolni. Az utca része, mint a lomtalanítás idején kapualjba tett lim-lomok.

Egy kupac rongy? Valaki őt is felnevelte, örült az első szavainak, volt anyaöl, amelyben megsimogatták a buksiját. Iskolába is járt, néha talán őt is megdicsérte a tanító néni, később dolgozott valahol és fedél volt a feje fölött. Akkoriban más idők jártak.

Az élet nagy rendező. Reggelente rápillantok a múmiaszerű testre, majd továbbmenve látom az üvegfalon túl a Novotel reggeliző vendégeit: a díszes teremben ízlésesen megterített asztaloknál ráérősen, minden ízt kiélvezve eszik a válogatott finomságokat. Nincs messze innét a patinás Hauer Cukrászda, tornyos-habos süteménykölteményeivel, jó kávéillatával.

A hajléktalan minden reggel ott fekszik a szokásos helyen, a fal mellett, a vizeletcsíkos aszfalton. Minden reggel arra gondolok, él-e még? Hiszen halottként is egy rongykupac lenne. Ha holnap reggel is itt lesz, az bizonyítja, hogy él. Ma még…

Senki nem megy oda hozzá, senki nem kérdezi. Mi járhat a fejében, amikor hajnalonként bevackol a Blaha Lujza tér e rideg sarkába? Itt az advent, jön a karácsony, amikor a világ beleragad a szirupos szeretetbe. Szeret-e még valakit? Prédikációktól és ájtatos karácsonyi daloktól remélünk megtisztulást. Hiszi-e, hogy érte is könyörögnek a templomokban Istenhez? Vagy már csak várja, hogy az angyalok közé jusson végre. Hátha azok könyörületesebbek, mint az emberek!

Olvasmány: A Blaha Lujza tér