Versmaraton, amikor költők olvassák fel verseiket, nagy nyilvánosság előtt, immár sokadszor, a költészet napján, vége-hossza nincs ideig. De ez immár kevés…,
…hogy úgy mondjam, ez már nem üti át a plafont. A költészet remek papjai és papnői kitalálták hát a költők futását. Aki költő, és benevez, az 42 kilométert futhat a közönséggel együtt – vagy annak egy részét, mert humanizmus is létezik a világon. Azon morfondírozok, miféle bohóckodásban kell még részt venni a költőknek, hogy figyeljenek rájuk. Most jut eszembe, az esemény nem pontosan a költészet napján lesz (április 11.), mert mi ünnepelni is kényelmesen szeretünk.
Elöl fut a Lackfi János,
interneten mindig sármos,
mögötte Szabó T Anna,
a mezőnyt felforgathatja,
Tóth Kriszta is csupa remény,
feneke még mindig kemény,
Karafiáth Orsolya,
tűzről pattant boszorka,
teli búbajjal a város,
légszomjjal küzd a Háy János,
ki a távot keveselli,
nem más, mint a Kukorelly,
Birtalan nem szaporázza,
visszavárja tulipánja,
sopánkodik Lator László,
vers ma nem lesz, csak lumbágó,
Parti Nagy lemaradt bölcs mosollyal,
hűsölne fa alatt egy pohár borral,
Kányádi sem hajt a díjra,
Küküllőnél verset írna.
